Vezúv csúcsmászás

Túra tulajdonságok

Kivonat

A Vezúvot Nápolyból a legegyszerűbben a Transvesuviana elővárosi vasútvonal és privát buszok kombinációjával lehet megközelíteni. Nápoly fővasútállomásról a Sorrentói, vagy a Poggiomarinoi járatot kell választani, innen körülbelül egy óra alatt lehet eljutni Pompeii Scavi Villa Dei Misteri állomásig, ahonnan a buszjáratok a Vesuvio quota 1000 buszállomásig, a vulkáni kúp pereméig viszik a látogatókat. A belépéshez előre kell jegyet váltani és időpontot foglalni. Alternatív útvonalként fel lehet sétálni a hegy lábától is, ehhez mi szintén a fővasútállomásról indultunk a Sarno vonalon, majd Casili állomáson szálltunk le. Innen a Via S.M. La Scala úton kell elindulni, amiről a 7-es túraösvény folytatódik. Ez később becsatlakozik az 1-es túraösvénybe, amin észak felé kell továbbhaladni a Valle d’Infernon keresztül, ami így eléri a vulkáni kúpot és a látogatóközpontot. Aki ezt túrát választja mindenképpen gondoskodjon a nap elleni védelemről és a folyadékpótlásról, mert a felső szakaszokon árnyék csak elvétve akad.

Előzmények

Ha már Nápolyba utaztunk számunkra kötelező program volt Olaszország leghíresebb vulkánjának, a Vezúvnak a megmászása. A hegyre évente turisták milliói utaznak fel, úgyhogy a belépést korlátozzák, a belépőjegyet a kráterhez kötelező előre, konkrét időpontra megváltani, hogy elkerüljék a tumultust. A látogatók nagy száma annak is köszönhető, hogy a hegycsúcs viszonylag könnyen megközelíthető busszal, ami Pompeiiből indul és a Vesuvio Quota 1000 buszállomásig repíti a vállalkozó kedvűeket. Innen egy 3,4 km-es, oda-vissza túrával lehet körbesétálni a krátert, az összes szintemelkedés pedig kb. 170 méter, tehát nem egy megterhelő útról van szó, bár az árnyék hiánya az erre érzékenyeknek okozhat némi gondot.

Mivel mi amúgy is szeretjük a kihívásokat (és kevésbé szeretjük a tömeget és az ostoba embereket) egy alternatív útvonalat választottunk. A hegyet több felől is meg lehet mászni, ösvények indulnak Sant’Anastasiából, Boscotrecase-felől és San Giuseppe Vesuvianoról. Összesen tizenegy hivatalos útvonal található a Vezúv Nemzeti parkban, ezek közül jelenleg hat járható. A mi tervünkben a 7-es (Il Vallone della Profica) az 1-es (La Valle dell’Inferno) és az 5-ös (Il Gran Cono) szerepelt. A választásunk több tényező miatt esett erre az útvonalra, egyrész így átmehettünk a híres Valle d’Infernon, a 7-es út beszállóját a Nápoly körüli Transvesuviana vasútvonallal viszonylag könnyen elértük és innen azért már egy tisztességes túrára lehetett számítani.

A Vezúv csúcsmászás

Reggel 6:00-kor keltünk, összepakoltunk, elkészültünk és már indultunk is. A szálláson felszolgált reggeli így sajnos felejtős volt, mert el kellett érnünk a 6:40-kor induló elővárosi vonatot. A vasútállomáson bedobtunk egy kávét és egy péksütit, majd irány a peron. A vonattal kb. háromnegyed óra alatt értük el Casili állomást, ahonnan a laza túránk indult, természetesen felfelé. A kiinduló szintünk 150 méteren volt, ahonnan 1170 méterre terveztünk felmenni, úgyhogy volt előttünk út bőven. Ráadásul a Vezúvra 14:00-ra foglaltunk időpontot, úgyhogy az időt is megfelelően be kellett osztanunk.

A beszállóponthoz nagyjából egy kilométert sétáltunk városi terepen, minimális szinttel, de árnyék nélkül. Ennek a végén rátértünk a 7-es túraútvonalra, amit a térképek 107-es számmal jelölnek és ami a Monte Somma oldalában kanyarog fel a hegyre. A várost magunk mögött hagyva először megritkultak a házak, majd a térkövezett utcát felváltotta egy kátyús aszfaltút és megművelt kertek és szőlőtőkék jelentek meg körülöttünk. Az Il Vallone della Profica útra rátérve (ezt egy tábla is jelezte) az aszfalt is elfogyott és fekete vulkáni hamun folytattuk az utunkat, előttünk a Monte Somma vulkáni ívével.

Az ösvény még vagy két kilométeren át kellemesen emelkedett és mi szép lassan beértünk egy erdőbe. Az útvonalat jól jelölték, és még néhány tájékoztató táblát is kihelyeztek a nemzeti park munkatársai. Számomra meglepő volt, hogy nem egy kopár hegyoldalon baktatunk fel, ahogy egy vulkánt elképzeltem, hanem fás-bozótos rengetegben. De az egyik tábla pont arról írt, hogy a területet szándékosan telepítették be különböző növényfajokkal (gesztenye, kocsányos tölgy, mogyoró, mandulafenyő, örökzöld bozót), hogy csökkentsék a hegy erózióját.

Az első szakasz utolsó egy kilométerén jött viszont a fekete leves. A lejtő meredeksége drasztikusan megnőtt (40° körülire) és közben kettőt léptünk előre, amíg egyet csúsztunk vissza, köszönhetően a korábban említett finom vulkáni hamunak. Így legalább egy fél órán át vánszorogtunk, mire elértük azt a szakaszt, ahol fa lépcsőket helyeztek el a talajban és végre normálisan tudtunk menni.

Szerencsére kb. 700 méteres magasságban ennek a szakasznak is vége lett, innen egy traverz következett a Monte Somma oldalában a végén egy rövid kaptatóval, ami az 1-es ösvénybe torkollott bele, egy kis kápolnánál. Itt tartottunk egy rövid szünetet, visszapótoltuk az elhasznált kalóriákat, aztán továbbindultunk az 1-es útvonalon, észak felé.

A terep teljesen megváltozott, a táj kitárult előttünk, a hegyről lefelé láthattuk Campania keleti oldalát, míg a Vezúv felé egy fennsíkot, rajta a hegy csúcsával, a Gran Cono-val. Beléptünk a Valle dell’Inferno-ba, vagyis a Pokol Völgyébe.

A baljós elnevezés ellenére a túránkon ez a szakasz tetszett a legjobban és meredekség szempontjából is kímélően hatott. Az érzés, hogy egy kialudt vulkán régi katlanjában sétálunk, körülöttünk soha sehol máshol nem látott növényekkel (a magenta virágok nagyon kitűntek a tájból), egyszerűen fantasztikus volt. Fák már csak elszórtan fordultak elő, a terepet a macchia uralta, piros, rózsaszín és sárga, egyedi illatot árasztó virágok képében (később utánanéztem az itt őshonos fajoknak, hogy milyen növényeket is láttunk: vörös valeriánát, seprűzanótot, jenesztert és etna-hegyi seprűt). Az ösvény itt már sziklás terepen futott, helyenként megkövült lávafolyásokkal (piroklaszt) tarkítva.

Az emberek mennyisége a műúttól kezdett el megszaporodni, hirtelen több ezren lettek. Mivel a turistabuszok a Vezúv menedékházig mennek fel (Rifugion del Vesuvius), ezért itt már mindenféle korú és alkatú emberrel találkoztunk. Az utunkat színesítette például egy iskoláscsoport, egy kb. 6 éves kislány az apukájával és egy 80 körüli néni (respect).

Eredetileg 14:00-ra kellett volna ideérnünk, de a jó tempónknak köszönhetően majdnem egy órával hamarabb érkeztünk. Szerencsére ez nem jelentett gondot, simán, várakoztatás nélkül beengedtek minket a vulkáni kúp peremére.

A kaptatóra alapvetően az emberáradat és a zsibongás volt jellemző, főleg az iskolás csoport részéről, akik közül többeken lehetett látni, hogy nagyon szeretnének inkább valahol máshol lenni. De legalább megpillanthattuk a hegy másik oldalán elterülő tájat is, ami azért nem volt semmi, többek között a felbukkanó tengerrel, Nápoly tornyaival és kikötőjével.

A turisták nagy részét szerencsére az első bazárnál magunk mögött hagytuk (ahol olyan csodás kacatokat vehettek, mint a Vezúvra olyannyira jellemző kristályokból összeállított koponya), és kicsit nyugodtabban bambulhattunk a hatalmas kráterbe és szelfizhettünk a saját meggyötört testünkkel.

A kráter peremén akadt még egy nagyon fontos dolgunk is, köveket kellett gyűjtenünk a hazaútra, ajándék gyanánt. Egy két darabért Fanni még a korláton kívül is kimerészkedett, mert azoknak nyilván jobb volt a formája. Nem is értem, hogy milyen elborult elme vásárol szuvenírboltban, amikor ott van az emléktárgy a földön, csak fel kell venni!

Közben még csináltunk egy sor fényképet, elsétáltunk a perem végéig, ahol beültünk megkajálni és szusszanni egy árnyékos beállóba. Az idill nem tartott sokáig, kaptunk pár fárasztó alakot, úgyhogy inkább elindultunk lefelé. Visszafelé hasonló volt a helyzet, gyönyörködtünk még egy kicsit a látványban, gyűjtöttünk köveket, aztán visszatértünk a kiinduló butikokhoz. Itt vettünk egy kávét, hot-dogot és chipset, aztán vadásztunk egy buszt, ami elvitt Pompeii-ig. A busz nem volt tömve, kb. 8-an voltunk rajta meglepő csendben, úgyhogy én be is aludtam a nagy szerpentinezésen.

A busz a vasútállomáson tett le minket, innen visszavonatoztunk és visszatömegközlekedtünk a szállásunkig, ahol már várt a meleg zuhany és a friss törölköző. Itt el is töltöttük az időt koraestig, aztán még beugrottunk Nápolyba egy eredeti nápolyi pizzára.

Összegzés

A Vezúvért megszenvedtünk, főleg az út első harmadában, a finom vulkáni hamun tényleg egyedi élmény a túrázás. Viszont a Valle d’Infernoért mindenképpen megérte felmenni, na meg azért is, hogy elmondhassuk, hogy megmásztuk a Vezúvot. A vulkáni kúp belseje lenyűgöző volt, sosem láttam még ilyet, és azt sem bántam, hogy a lefelé vezető utat már buszon tettük meg.