Túra tulajdonságok
- Szint: 710 m fel, 710 m le
- Táv: 14,3 km
- Időtartam: 6:00 óra
- Nehézség: közepes
Kivonat
A Tofana di Roses meghódítása
Az utazásunk negyedik napjára, mivel mágikus módon megint jó időnk lett messzebbi és felkapottabb utat terveztünk be, a Tre Cime kört. Mert aki a Dolomitokban jár, annak meg kell néznie a Tre Cime-t.
A standard kör a Rifugio Auronzo menedékház melletti parkolóból indul, és a Forcella Lavaredo nyergen keresztül kerüli meg a hegyet. Mivel az útvonal így csak 9,8 km lett volna 460 m szinttel és az elképzelhető legtöbb turistával, mi úgy terveztük, hogy kiegészítjük egy nagyobb körré, ami a Lavaredo menedékház után csatlakozik le, és a Locatelli alle Tre Cime menedékháznál csatlakozik vissza. Így már egy 14 km-es távra és 700 m szintre számíthattunk, ami azért mégis jobban hangzik. A kiegészítő útvonalat az útikönyv egyébként Paternkofel kör néven jegyzi, mivel az a 2744 m magas Monte Paterno-t – Paternkofelt kerüli meg.
Mi az a Tre Cime – Drei Zinnen?
A Tre Cime a Sexteni Dolomitok csoportjához tartozó, alakjáról már messziről felismerhető csipkés orom, aminek a hírnevét is köszönheti. Ahogy a nevéből is látszik, három toronyból áll (Cima Piccola, Cima Grande, Cima Oves, egy fokkal kreatívabb, mint a Cinque Torri-nál). Sok helyen (útikönyveken, hűtőmágnesen, poszteren stb.) ezzel a három csúccsal szokás szemléltetni a Dolomitokat.
A Tre Cime-hez a már megszokott útvonalon indultunk el, de most át kellett autóznunk Cortina d’Ampezzo-n, a környék turistaközpontján. Úgyhogy a reggeli utazáshoz kaptunk is egy kisebb dugót, és hálát adtunk érte, hogy nem ebben a városban foglaltunk szállást, mert erre nem volt szükségünk minden reggel. Az autóút a túrához a Misurina-tó partján vezetett el, itt tartottunk egy gyors megállót, egyrészt azért, mert innen már látszottak a Tre Cime csúcsai és a tó fölé magasodó Monte Cristallino di Misurina (2775 m), másrészt mert nem tudtunk ellenállni a helyi szendvicsnek és péksütinek. Ezeket viszont már német nyelven kellett kikérnünk.
A Misurina-tótól a Rifugio Auronzo parkolóba kétféleképpen lehet feljutni, vagy ott lehet hagyni az autót a tó mellett és felbuszozni a külön erre rendszeresített buszjárattal, vagy a felfelé vezető szerpentinen felautózni, külön díj ellenében. Mi kényelmesek voltunk és inkább az utóbbit választottuk. Szerencsére korán beértünk a felső parkolóba, még jutott hely nekünk is.
Már az ösvény beszállójától óriási volt a tömeg, rengetegféle nyelvet lehetett hallani és több ázsiai turistacsoporttal is találkoztunk, akikkel eddig még nem. Mi is kénytelenek voltunk az emberáradattal indulni, de ez végül is csak annyit jelentett, hogy több odafigyelést igényelt a nézelődés a gyönyörűen napos időben. Amit azért nem mulasztottunk el itt sem, mivel a környező hegyek már a Sexteni Dolomitokhoz tartoztak, mint a korábban említett Monte Cristallino, vagy a Cima dell’Agnello.
Nyelvek a Dolomitokban
Itt kell megjegyeznem, hogy mivel a Dolomitok részben a történelmi Dél-Tirol régióban fekszik (Bolzano autonóm megyében) a területet jelentős német anyanyelvű kisebbség lakja. Ezért szinte mindennek van olasz és német neve, és a területtől függően beszélnek inkább németül, vagy olaszul. Ezt még bonyolítja a helyi dialektus, a ladin, ami szintén a latin nyelvcsaládba tartozik (egyébként rétoromán), és sok településen a helységnevek ezen a nyelven is ki vannak írva. Emellett létezik a németnek külön egy dél-tiroli dialektusa is, csak hogy egyszerűsítsék a helyzetet.
A túra a Lavaredo menedékházig egyáltalán nem volt megerőltető, nagyjából szintben mentünk, kitaposott, gondosan karbantartott ösvényen. Itt tartottunk egy gyors szünetet, aztán nem sokkal később elértük a leágazást és a 104-es jelű túrautat, amin meg tudtuk kerülni a Paternkofelt. A különbség drámai volt, szinte senki nem jött ezen az ösvényen és végre az általános alapzaj nélkül tudtuk élvezni a természetet.
Azért idáig elérve már éreztünk két baljós előjelet az aznapi utunkkal kapcsolatban. Az egyik, ami arra utalt, hogy nem lesz ez egy annyira könnyű túra, hogy az út már a leágazás után meredeken lefelé tartott és rövid szakaszon veszítettünk majdnem 200 m szintet, amit természetesen később be kellett pótolnunk. De tudtuk mire vállalkozunk.
A másik az először fehér, majd egyre szürkébb felhők megjelenése volt. Az időjárás-előrejelzés szerint eső csak a délutáni órákban volt várható, de a hegyi időjárás nem mindig engedelmeskedik az előrejelzésnek.
Amíg lefelé baktattunk a köves földúton elhaladtunk egy háromfős család mellett, akikről kiderült, hogy magyarok és amúgy nagyon jó fejek. Ők is Budapestről érkeztek, az előző évben jártak a francia Alpokban, de állítólag a két helyet össze sem lehet hasonlítani. Ráadásul szintén ugyanazt a kört csinálták, mint mi, kiegészítve azzal, hogy az apuka ígért egy sört a kamaszlányának a Büllelejochhüttében, amiért nekik még egy kicsit többet kellett mászniuk, mint nekünk.
Az ösvény legalacsonyabb pontját kicsivel a Val di Cengia felé vezető leágazás előtt értük el (107-es túraútvonal), innen először csak lankásan, aztán egyre meredekebben tartottunk felfelé. Tőlünk balra a Paternkofel, majd később a Crode dei Piai tömbje vigyázta az utunkat. Az igazán megerőltető szakasz a Lago di Cengia, egy tengerszem után következett. A Dolomitokban egyébként érdekes módon nem találtuk annyira különlegesnek az itt maradt tengerszemeket, egyrészt kevesebb is volt belőlük, mint például a Magas-Tátrában, másrészt pedig valószínűleg a tófeneket alkotó kőzet miatt nem is tűntek olyan rikítóan kéknek. Ettől függetlenül el tudok képzelni jó pár dolgot, ami kellemetlenebb, mint egy piknik a Lago di Cengia partján.
A kaptatónk egészen a Büllejoch (Forcella) nyeregig tartott, ezt egy nagyobb szusszal csináltuk meg, ahogy azt célszerű. Cserében persze kisebb légszomjjal és kimerültséggel értünk fel az útjelző tábláig, úgyhogy ideje volt egy rövid pihenőnek, víz- és szénhidrátpótlásnak.
De a nehézségeknek nem volt itt vége, a nyereg másik oldalán körülbelül ugyanekkora szintet kellett megtennünk, meredek, csúszós, törmelékes terepen, csak lefelé. Itt jött nagyon jól a túrabot, hogy csökkentse a meredély térdgyilkos jellegét. Innen már a 101-es túrútvonalat követtük.
Az ereszkedés kb. 800 méteren át tartott, vagy 200 m szintkülönbséggel, úgyhogy nem igazán tempóztunk. De legalább utána egy kis fellélegzés jött, a két Bödensee (Oberer és Unterer Bödensee, Lago dei Piani Superiore és Inferiore) mellett elhaladó ösvény szinte teljesen szintben haladt. Plusz pont, hogy mivel megkerültük a Paternkofel és a Crode dei Piani tömbjét már ráláttunk a Sexteni Dolomitok északi csúcsaira, például a Crodon di San Candido-ra (Innichriedlknoten) vagy a Puntat tre Scarperi-re (Dreischusterspitze). Ráadásul a két Bödensee is sokkal jobban hasonlított a korábban megszokott tengerszemekre, pláne amikor a szürkés felhőtakaróból ki-kibukkant a nap és zöldes-tengerkék színre festette őket.
A kellemes sétánknak közvetlenül az Oberer Bödensee fölött lett vége, innen egy újabb, de kevesebb szintet rejtő kaptató jött a Dreizinnenhüttéig. Egy gyors pillantást még vetettünk az útra, amin végigtraverzáltunk. A látvány innen volt a legjobb, mindent magába foglalt, a Crode dei Piani és a Croda Fiscaline Ovest tömbjei között átvágó ösvényünket, a két tengerszemet és a kék eget.
A Dreizinnenhütténél sajnos vissza kellett térnünk az emberek forgatagába, és a látképet innentől megint a Tre Cime tornyai uralták.
Mivel kb. az utunk felénél jártunk (távban, szintben előrébb) itt tartottunk egy nagyobb ivás, kaja, kulacstöltés, vécézés, fotózás, szelfizés szünetet, hogy feltöltődjünk a hátralévő szakaszra. A hely felkapottságát mutatja, hogy sikerült egy magyar csoport egyik tagját megkérni, hogy készítsen rólunk képeket.
A hütténél ismét szembesültünk azzal, hogy miért is nem szeretünk mi ennyi túrázó között lenni. Egyrészt a hangzavar általános volt, másrészt a hely ismertsége miatt sok volt az olyan kiránduló, akik csak mérsékelten sajátították el a hegyen szokásos etikettet, vagy nem volt igényük arra, hogy másokra is tekintettel legyenek.
A túrabot helyes és helytelen használatáról
Itt kénytelen vagyok megemlíteni a kedvenc vesszőparipámat, a túrabot helyes és helytelen használatát. A túrabot egy kifejezetten hasznos eszköz ahhoz, hogy az ember ne csak a lábait, hanem a karjait és a törzsét is aktívan használja a feljutáshoz. Ez egyrészt terhet vesz le a lábakról, másrészt stabilabbá is teszi a haladást.
Az első, és leginkább csak bosszantó használata a botnak az, ha dobverőként bánnak vele, a terep meredekségétől és nehézségétől függetlenül. Az ilyen turistákat már messziről lehet hallani, ők nem ismerik a botok végére illeszthető direkt erre a célra gyártott gumidugókat, amivel a zaj kilencven százaléka kiküszöbölhető. Ráadásul távolról úgy néznek ki, mintha egy cséplőgép közeledne.
A második és már akadályozó jellegű felhasználás az, ha az illető egy viszonylag szűk (vagy nem is olyan szűk) ösvényen, annak is a kellős közepén halad, általában lassú tempóval, és gondosan ügyel arra, hogy a botokkal lehetőleg az egész ősvény szélességét lefedje, hogy még véletlenül se lehessen egyszerűen elmenni mellette. Az ilyen embernek általában az egyéb érzékszervei (látás, hallás) sem működnek jól, maximum erősebb felszólításra hajlandó morcosan egy kicsit arrébb állni és elengedni az ekkorra már az erdei nyugalom érzéséből kiszakadt túrázót.
A harmadik, és kifejezetten veszélyes alkalmazás a túrabottal mutogatás. Egyesek egyszerűen nem tartják kellően hosszúnak a felső végtagjukat ahhoz, hogy rámutassanak egy kőre, fára vagy mókusra. Nekik kell az a plusz egy méter húsz-negyven centi hosszabbítás, hogy igazán jól tudják hangsúlyozni, hogy ők ARRA a mókusra és ARRA a kőre gondoltak. Sűrűbben látogatott helyek környékén az ilyen túrázókat a körülöttük fekvő négy-öt áldozatukról lehet felismerni. Célszerű messze elkerülni.
Azt már a menedékháznál jól láttuk, hogy innen megint lefelé fogunk indulni (a 105-ös túraúton), hogy aztán szinte rögtön kapaszkodnunk kelljen, mindezt körülbelül 200 m szintkülönbséggel. A terep nem volt vészes, leginkább nagy lapos sziklákon és murvás talajon ereszkedtünk az előttünk álló völgybe, a kihívást inkább a többi ember jelentette, akik a különböző sebességük miatt forgalmi dugókat idéztek elő a szűk ösvényen.
Nem sokkal a menedékház alatt erőteljes, ritmustalan csilingelést hallottunk, először nem is értettük, hogy ez mi, aztán felbukkant előttünk a völgy és benne legalább ötven tehén, akik éppen az ebédjüket fogyasztották. Az ösvény közvetlenül közöttük vezetett el, az állatok sokszor karnyújtásnyira voltak tőlünk. Természetesen nem nyújtogattuk a karunkat, mert ennek végzetes következménye lehetett volna a túránkra nézve. Közhely, hogy több embert ölnek meg a tehenek, mint a cápák egy adott évben. Lehet, hogy ez költői túlzás, de az elméletet akkor sem szívesen teszteltük.
A völgyből kifelé a várt emelkedő következett, de szerencsére ez volt aznapra az utolsó komolyabb szakaszunk. Felérve megálltunk a Lange Alm menedékháznál, amit a Forcellina nyeregre építettek, és megittuk a kötelező délutáni kávénkat és szusszantunk is egyet. A megálló nem volt kockázatmentes, mert tőlünk kicsit nyugatra már masszívan gyülekeztek a viharfelhők. De legalább tudtunk egy kicsit gyönyörködni a tájban, a terebélyes Paternkofelben és a ködbe burkolódzó Cima Ovest-ben.
A kávé után tempósan indultunk tovább, mert az időjárás már egyre kevésbé tűnt barátságosnak. Az utolsó elágazás a Forcella del Col de Mèdo nyergen volt, ahonnan a 105-ös út egyenesen a parkolóba vezetett. Itt csatlakozott be a 108-as túraút, amiről az egyik irányban a Col de Médo csúcsra lehetett feljutni, a másik irányban pedig vissza Misurinába. A nyergen egyébként egy különleges látványosságnak is szemtanúi lehettünk, itt láttunk először (és eleddig utoljára) sziklamászó teheneket
A parkoló már csak kb. 800 méterre volt, a távolságot hamar megtettük, gyorsan lekaptuk a hátizsákunkat és bevágódtunk az autóba. Alig indultunk el, és elkezdett csöpögni az eső, hogy aztán hirtelen záporba, majd égszakadásba és villámlásba, végül jégesőbe váltson át. A hegyek közötti szerpentineken így kaptam egy ingyenes extrém vezetés tréninget, sok helyen nem láttam messzebb öt méternél. Nem kicsit voltunk hálásak, hogy ezt az áldást nem a hegyen kaptuk a nyakunkba.
Szerencsére a jégeső hamar alábbhagyott, a sima zápor pedig folyamatosan szelídült, mire visszaértünk La Villába már teljesen el is állt.
A napból már nem sok volt hátra és kellőképpen le is fáradtunk, úgyhogy már csak a vacsora maradt. Mivel általában figyelünk arra, hogy a túrázáshoz megfelelő táplálékot vigyük be, ezért az aznapi vacsorát én készítettem. Ez ráadásul pénztárcabarát megoldás. A túrázó szervezetének két tápanyagra van szüksége, szénhidrátra és zsírra. Ehhez pedig a legtökéletesebb tápanyag a bolognai spagetti. A helyi olasz vörösborra pedig az antioxidánsok miatt van égető szükség.
Összegzés
A Tre Cime körüli túránk volt eddig a legváltozatosabb, ahol a csipkés sziklatornyok mellett láthattunk valódi tengerszemeket is. Az út elején a tömeg annyira nem tetszett, de a Paternkofel körrel kiegészítve egész jól sikerült eltalálni az arányokat. Ugyanezen a szakaszon, különösen a Büllejoch nyereg előtt és után a szint és a terep azért tartogatott némi kihívást, de a látványért megérte erre jönni. A Tre Cime pedig élményben nem okozott csalódást, de ezt is vártuk, hiszen mégis a Dolomitok emblematikus csúcsairól van szó.
