Túra tulajdonságok
- Szint: 1175 m fel, 1175 m le
- Táv: 11 km
- Időtartam: 6:30 óra
- Nehézség: nehéz
Kivonat
A Tofana di Roses meghódítása
Reggel ismét korán keltünk és megcsináltuk a szokásos rutinunkat, majd feszültséggel vegyes izgalommal beugrottunk az autóba és irány a Tofana di Rozes. Az útvonal és a táv nagyjából ugyanaz volt, mint az előző nap, annyi különbséggel, hogy a Cinque Torrival szemben, az út másik oldalán kellett lekanyarodnunk egy kicsivel később.
A parkolóban (a Rifugio Angelo Dibona mellett) Fanniban felmerült, hogy biztos, hogy szükségünk van egy ilyen nehézségű csúcsra első háromezresként, de végül meggyőztük egymást, hogy vágjunk bele, mert biztosan meg fogjuk bánni, ha be sem szálltunk az útba.
Az induláshoz a 403-as jelű túraösvényt kellett megtalálnunk, ami egy völgyben vitt fel egészen a Rifugio Camillo Giusanni menedékházig. Ez hamar meg is lett az Angelo Dibona mellett. Egy rövid szakaszon még füves-földutas terepen mentünk, a Valon de Tofana elágazásnál jobbra tartottunk, és itt még láttunk valamennyi törpefenyőt is. A zöld környezet még vagy 500 méteren át tartott ki, aztán hirtelen átváltott kopár sziklás-törmelékes terepbe. Ezzel párhuzamosan a hegyoldal meredeksége is megnőtt, úgyhogy innen az ösvény is cikkcakkban haladt felfelé, a törmelék pedig nem segítette a haladást, jól jött a túrabot (már akinek volt). A táj egyébként nagyon jól nézett ki, előttünk hatalmas sziklatornyok meredeztek, kőomlásokkal tarkítva.
Na de mi is az a Tofana di Roses?
A Tofana di Rozes egy 3225 m magas hegycsúcs a nevét adó Tofana csoportban, amelynek a legkisebb tagja. A másik két hegycsúcs a Tofana di Dentro (3238 m) és a Tofana di Mezzo (3244 m, a Dolomitok 3. legmagasabb csúcsa). A hegy a technikásabb háromezresek közé tartozik, fel lehet rá jutni a nyugati via ferrátán vagy a normál úton, de ez némi mászással (scrambling) párosul. Ezen kívül a keményebb arcok a déli falán kihívást jelentő sziklamászó utakat találhatnak.
Az útviszonyok mellett még az időjárás nehezítette a túrát, a túraútvonal egy déli lejtőn kúszott felfelé, amin nem nagyon volt olyan természeti képződmény, ami árnyékot adott volna. Itt jól jött a hosszú túranadrág és túrafelső. Naptejezni, inni és gumicukorból gyors energiát nyerni viszont csak később, egy sziklakiszögellés mögött tudtunk.
A Camillo Giussani menedékház előtt még várt ránk egy meglepetés, amire egy kicsit számítottunk is: egy meredek kaptató, amit itt is rönkökkel építettek ki, ez vezetett fel a Forcella Fontananegra nyereghez. A menedékházhoz ennek megfelelően levegő után kapkodva értünk fel, úgyhogy indokoltnak láttunk egy rövid kaja- és pisiszünetet, aztán lelkileg rákészültünk a csúcstámadásra. Az épület előtt nem sokkal, már a nyergen egyébként találkoztunk egy aranyos és viszonylag barátságos hegyi zergével is, de őt a légszomj miatt nem annyira tudtuk értékelni.
A menedékháztól az utat először egy kicsit keresgélni kellett a sziklák között, mert a 403-as ösvény leereszkedett a nyeregből a hegy lábához, nekünk pedig a kék és piros jelű útvonalat kellett követnünk. Szerencsére hamar ráakadtunk a folytatásra, de az útfestést nem vitték túlzásba, és egy az omladékos, sziklás tájon nem segített az út megtalálásában.
Kezdetekben, egy rövid meredek szakaszt követően az ösvény enyhén emelkedett, nem volt nehéz haladni, a talaj pedig változatlanul kisebb-nagyobb kövekkel volt teleszórva. A problémáink ott kezdődtek, amikor az ösvény nyugatra fordult, és nekünk a normálúthoz nyugatra kellett tartanunk (ez azt jelentette, hogy fel a hegyoldalban), míg a Ferrata Lipella-hoz vezető út elkanyarodott észak-nyugatra (és traverzált tovább). A jelzések sok helyen hiányoztak, és egyáltalán nem voltak egyértelműek, nem tudtuk eldönteni, hogy már elhagytuk a leágazásunkat, vagy sem. Egyet tudtunk biztosan: a ferratához semmiképpen nem szeretnénk kilyukadni.
Végül elszántuk magunkat egy merészebb lépésre, és nekivágtunk a lejtőnek, lesz, ami lesz, a normál út úgyis az északi gerincen fejeződik be, oda fel kell jutni. A haladás itt már eggyel nehezebb és lassabb volt, mert ösvény híján sokkal több keresgélésre volt szükség, hogy ne ütközzünk olyan akadályba, amit nem tudunk leküzdeni. Ehhez jött még a talpunk alatt lévő kövek nem túl stabil helyzete. Végül nagy nehezen meglett a piros jelzés, de ezzel itt is fukarkodtak, úgyhogy az ösvényről azért le-letértünk. Néha már kézzel is kellett másznunk, ami Fanniban egy kisebb pánikot keltett, mert felfelé ugyan fel tudtunk menni, de maradt a kérdés, hogy mi lesz a lefelé úttal. Végül abban egyeztünk meg, hogy kikapaszkodunk a gerincre és ott döntünk, hogy folytatjuk-e a csúcsig.
A gerincet 3000 m magasságban értük el, Fanninak itt kellett egy adag lelki fröccs, hogy igenis képes folytatni. A gerincről felfelé már sokkal jobban látszott az ösvény és stabilabban is haladtunk, kevesebb megszakítással. A terep maradt ugyanaz, laza kövek tömkelege.
Itt elkezdhettünk egy másik probléma miatt aggódni, ugyanis délről masszív felhők közelítettek a csúcshoz. Ez adott egy kis plusz motivációt, nem sokkal később már fent is voltunk. Megettük a csúcs-csokinkat, körbenéztünk (leginkább észak felé lehetett látni valamit, mert délen csak egy ködfal emelkedett). Beütött a csúcsöröm, mert nem voltunk még ilyen magasan, megvolt az első háromezresünk. A hegy teteje egyébként nem volt semmi extra, egy kisebb plató a kötelező kereszttel, ami mellett még 4 – 5 szerencsés mászó ünnepelte a feljutását.
Innen gyorsan indultunk is lefelé, és elég tempósan haladtunk, mivel valamilyen ismeretlen oknál fogva innen sokkal jobban látszottak a túrajelzések, mint fentről. A mászás közben jutott időm nézelődni is, és kiszúrtam a szomszédos völgyet, a Val Travenanzes-t, ami nagyon zöldnek és csalogatónak tűnt fentről, úgyhogy fejben el is raktároztam, mint egy potenciális túra helyszínét, ha valami kevésbé megerőltetőre vágynánk.
A scrambling után (angolul így hívják azt, amikor az ember még nem mászik sziklát, de már majdnem, nincs magyar megfelelője) visszaértünk a lankásabb ösvényünkre, majd nem sokkal később a menedékházba. Itt mertünk pihenőt tartani, mert úgy tűnt, hogy a felettünk tornyosuló felleg mégsem akar átjönni a hegyen. Úgyhogy ittunk egy-egy kávét és rádobtunk egy-egy müzli szeletet. Az út az autóig szerencsére eseménytelenül telt, és a felhő nyújtotta árnyéknak köszönhetően nem is akartunk leolvadni a szikláról.
A csúcstámadást megünneplendő este elmentünk egy pizzériába, a La Ciano étterembe. A pizza és a felszolgált vörösbor remek volt, és a jó időnek köszönhetően ezeket kint fogyaszthattuk el. Ekkor jött az est meglepetése. Amíg a pizzánkra vártunk, szokásunkhoz híven beszélgettünk, és ez feltűnt az egyik utcán sétáló fickónak, aki kicsit törve odaszólt nekünk, hogy „Jó étvágyat kívánok!”. Ez persze egyből okot adott arra, hogy szóba elegyedjünk, és kiderült, hogy az illető olasz, helyi síoktató, de a barátnője győri, ezért elég jól megtanult magyarul. Arra a kérdésre, hogy hogyhogy egy magyar nőt talált párjául a következő választ kaptuk:
– Tudod, olasz nő, kicsit hülye. Mármint nagyon hülye.
Nem volt több kérdésünk.
Vacsora után a szokásos ágyba dőlés maradt, egy ilyen nap után nem sokat kellett várni az álomra.
Összegzés
A Tofana di Roses egy valódi kihívás volt, ami több tényező eredőjeként jött össze. Egyrészt nagyon sok szintet tettünk meg nagyon rövid távon, az átlagos szintemelkedés húsz százalék körül volt, sok esetben súrolta a mászás határát. Másrészt a terep sem volt egyszerű, sok helyen sziklás, törmelékes szakaszokon kellett átverekednünk magunkat. Harmadik tényezőként pedig bejött a magasság, 3000 m fölött nem drasztikusan, de azért érzékelhető a ritkább levegő. Mindezen kihívásokért cserében kárpótolt minket a látvány, és hogy elmondhattuk, hogy feljutottunk életünk első 3000-es csúcsára.
