Sorapiss-tó

Túra tulajdonságok

Kivonat

Indulás a Tre Croci parkolóból. Innen egy rövid séta az aszfaltozott úton kelet felé, majd a 215-ös ösvényen végig a tóhoz. Visszafelé ugyanezen az úton lehet lejönni, ez a könnyebb opció. Alternatívaként egy kicsit több szinttel és távval lehet a Forcella Marcuoira nyereg felé is kerülni. Ehhez ugyanúgy a 215-ös túraútvonalon kell elindulni, de nagyjából 600 m múlva az elágazásnál a 216-os ösvényt kell választani. Ez elmegy egészen a Marcuoira nyeregig. Innen egy komolyabb omladékos lejtőn kell leereszkedni, majd a lejtő alján a 213-as ösvényt választani, ami visszavisz a parkolóba.

Sorapiss-tó túra

Az időjárás istenei az utolsó napunkra sem fordultak el tőlünk, úgyhogy verőfényes napsütésben volt részünk a reggelinél. A fáradtság tünetei már kezdtek látszódni rajtunk, de ha ilyen jó szériát toltunk eddig, akkor az utolsó nap sem maradhatott túra nélkül. De hogy ne húzgáljuk nagyon az oroszlán bajszát, egy könnyebb, barátságosabb túránál maradtunk a zárónapunkra.

Ez volt a Sorapiss-tó.

A helyre azon nemes okból esett a választásunk, hogy gyönyörűen nézett ki a fotókon, és reméltük, hogy a valóság is ilyen lesz, köszönhetően a tó türkiz színének.

Na de mi is az a Sorapiss-tó?

A Sorapiss egy gleccsertó az azonos nevű hegycsúcs lábánál, földrajzilag az Ampezzói Dolomitokhoz tartozik. A beszállóponthoz Cortinából 15 percet kell autózni, így felkapott turistacélpont. A tó egyedi, türkiz színét a felgyülemlett, nagyon finom gleccsertörmeléknek köszönheti. Ez a kis szemcsemérete miatt (1 – 10 mikron) csak nagyon lassan ülepedik, és a rá eső fényből csak a kék és a zöld színt veri vissza.

A beszállóhoz a már megszokott útvonalon, a Falzarego-hágón keresztül mentünk, majd átautóztunk Cortinán, és megérkeztünk a Passo Tre Croci hágóhoz, ahol az autót hagytuk. Indítónak a helyi büfében még ittunk egy kávét a hozzá illő kakaós csigával, aztán elkezdtük a túránkat.

Az, hogy ez egy könnyű túra lesz, már a beszállónál látszott, mert nagy tömegben indultak túrázók velünk együtt, köztük több nyugdíjas is. A parkolótól egy kisebb szakaszt kellet aszfaltúton megtennünk, aztán be is fordultunk a fenyőerdőben futó, 215-ös jelzésű erdei útra. A tóig gyakorlatilag ezen az útvonalon haladtunk, úgyhogy nem volt gond a navigálással. A kilátásra nem kellett sokat várnunk, hamar felbukkant a Punta Sorapiss 3205 m magas csúcsa, de északi irányban megtaláltuk a Tre Cime-t és a Monte Cristallo-t (3221 m, nem összekeverendő a Monte Cristallinoval) is.

Az útvonal felkapottsága miatt a szokásos problémákkal szembesültünk, a tülekedéssel és a lármázással. Az ösvényt több helyen vízátfolyások keresztezték a fölöttünk eredő forrásokból, ezeknél jellemzően előfordult a forgalmi dugó. Ilyenkor persze az emberek is türelmetlenebbek lesznek, és jön a számomra felfoghatatlan helyzet, hogy egy ember éppen szenved egy láncos átkelésnél, mögötte mi öten türelmesen állunk, és valaki inkább előre furakszik, mert azt hiszi, hogy akkor hamarabb átér. Na mindegy, a lényeg, hogy továbbra sem szeretünk nagy tömegben túrázni.

Az ösvény egyébként egyáltalán nem volt megerőltető, néhol sziklás, törmelékes, de a láncok segítségével még a bizonytalanabb léptű túrázók is átjutottak a kitettebb szakaszokon. A túraútvonal egyébként sok helyen beszűkült, emiatt is lassulhatott be a forgalom. A tó közelében még várt ránk egy meredekebb kaptató, de ez sem számított annyira megerőltetőnek, főleg az előző napok kirándulásaihoz viszonyítva.

A tavat körülbelül két óra alatt értük el, bár a Rifugio Vandelli menedékháznál egy kicsit elkavartunk. A fenyők közül felbukkanva a látvány valóban nem hagyott kivetnivalót, a Sorapiss-tó úgy nézett ki, mintha photoshoppal készítették volna. A víz olyan gyönyörűen csillogott, mint a fényképeken, a háttérben meredező sziklás hegycsúccsal, a Dito di Dio-val (Isten Ujja).

A látvány természetesen mindenki fantáziáját megfogta, a parton vagy a vízben álló sziklákon sorban készültek a szelfik. Mivel mi még nem fáradtunk ki a gyaloglásban, úgy döntöttünk, hogy megkerüljük a tavat, hogy egy kicsit nyugodtabb helyen tudjuk kiélvezni a látványt (és az ebédül szolgáló szendvicset). Továbbá így megnézhettük közelebbről is a tavat tápláló gleccserpatakot (aminek a nevét sehol sem találtam meg, mert a legtöbb térkép nem is jelöli a létezését). A turistamentes helyünket végül egy törpefenyvesben találtuk meg, ami ideálisnak bizonyult kajálásra, fotózkodásra, sőt, még átöltözésre is.

A pihenés, a kajálás és a gyönyörködés után ideje volt visszafordulni. Itt jött az az ötletem, hogy oké, hogy a mai napra egy laza túrát terveztünk, de egyrészt most akkor lefelé is át kell verekednünk magunkat a tömegen, másrészt túl hamar visszaérnénk a szállásra, és ugyan mit kezdenénk ott magunkkal? Úgyhogy felvetettem, hogy mi lenne, ha visszafelé egy alternatív útvonalon mennénk. Fanni erre csak a fejét csóválta értetlenül, de végül is beadta a derekát.

Az alternatív kör nem sokkal a menedékház után, a 216-os jelű útvonalon indult. Azt már előre tudtuk, hogy nagyjából 300 m plusz szintet fog jelenteni (és legalább egy órával hosszabb lesz), de ezt bizonyítandó az út egyből egy meredek emelkedővel kezdett, amit néhol nagyobb sziklák és omladékok tarkítottak. De a tó sokkal szebb volt innen fentről, és a körülötte fonódó sziklagyűrű is sokkal jobban látszott, úgyhogy megérte erre jönni. Legalábbis ezzel győzködtem Fannit.

A viccet félretéve, a látványért tényleg megérte feljönni. Mellettünk a Cime del Laudo tömbje magasodott, nyugat felé az Ansiei-völgy bukkant fel, míg északon még jobban látszódtak a Sexteni Dolomitok.

Az út eközben egyre rögösebb és kitettebb lett, egy sziklás szakaszon drótköteleket is rögzítettek a biztosabb haladáshoz. Ennek a végén, egy rövid szintbeli séta után fel is értünk a Forcella Marcuoira nyeregre (2307 m), ahonnan már csak ereszkednünk kellett tovább a 216-os túraútvonalon.

De ezzel még nem voltunk túl a legnehezebb szakaszon, ugyanis az ösvény közvetlenül a nyereg alatt egy meredek kuloárban ereszkedett tovább. Ez a rész mind mentálisan, mind fizikailag megterhelő volt, egyrészt a bizonytalan talaj, másrészt a kötélbiztosítás hiánya miatt. Ráadásul az ilyen útvonalat mindig előnyösebb felfelé megtenni, de itt már nem akartunk visszafordulni. Végül lassan, türelmesen, egy brit családot is elengedve eljutottunk a lejtő aljához, amit akkor megváltásnak éreztünk.

A kuloárnak viszont megvolt az a nagy előnye, hogy erről kinyílt a táj Cortina felé, és miután visszatért a pulzusunk a normál tartományba, végtelen fotót lőhettünk a környező hegyekről. Az egyik, ami a Pomagagnon tömbjét ábrázolja, a mai napig háttérkép Fanni laptopján. Úgyhogy legalább ezért megérte kockáztatni a testi épségünket.

Az utunkat innen a 213-as ösvényen folytattuk Tre Croci-ig. A Marcuoira nyeregből gyakorlatilag egyből a fenyvesek szintjére ereszkedtünk vissza, úgyhogy a táj is drasztikusan megváltozott, sokkal lankásabbá és barátságosabbá vált. Még vetettünk egy utolsó pillantást a Cime del Laudo tömbjére, aztán a parkoló felé vettük az irányt. A tempózást nem vittük túlzásba, aznapra már nem volt szükségünk több izgalomra, szépen lassan terveztünk lecsorogni az autónkhoz.

Persze lehet így tervezni, de az időjárás bármikor közbeszólhat. A kitett szakaszon úgy vélekedhettek odafent, hogy „na jó, ha eddig elszenvedték magukat, akkor megérdemelnek egy-két jó képet”. Itt viszont a „na, azért lustálkodni nem ér” lehetett a jelmondat, mivel egy jó kilométerre az autótól elkezdett cseperegni az eső. Szerencsére nem volt annyira vészes, de azért sikerült elázni a parkolóig

A visszaúton még beugrottunk egy gyors kávéra a Falzarego-hágón álló szuvenírboltba (Falzarego Bar Bazar), ami nagyon szürreálisan nézett ki a sok árult kacat miatt.

Az utolsó esténket illett egy vacsorával megünnepelni, ehhez ismét a La Ciano Pizzeria éttermet választottuk. Az ételben továbbra sem csalódtunk, én nagyon finom steaket ettem, Fanni pedig szószos csirkemellet krokettel, és hozzá kaptunk egy-egy pohár helyi vörös bort. Az egyetlen furcsaság az étterem berendezése volt, mivel most nem a teraszon ültünk le. Olyan stílusban épült, mintha a hegyi házak fa berendezéseit túltolták volta, kaptunk egy keresztre feszített Krisztust a falra, és a lámpák ponyváját szarvasfej alakú fémnehezékek díszítették. Egy kicsit sok, de azért nem elviselhetetlen, és az ízeket szerencsére nem befolyásolta.

Az este a szokásos összepakolással és a szállás rendberakásával telt, hogy reggel időben tudjunk indulni.

Összegzés

Az utolsó napi túránk aránylag jól sikerült. Már a tóhoz vezető ösvényen is nagyon élveztem a vízátfolyásokat és a kilátást a környező, most már ismerősebb hegyekre. A Sorapiss földön túli türkiz színben pompázott, mindenképpen megérte eljönni a látványért. A visszautunk egy kicsit meredekebb volt, mint amit egy utolsó napi, levezető túrán ajánlott megtenni, és a kuloár is okozott némi fejfájást, de összességében jó döntés volt, hogy ezt az útvonalat választottuk.