Túra tulajdonságok
- Szint: 800 m fel, 800 m le
- Táv: 16,4 km
- Időtartam: 6:00 óra
- Nehézség: közepes
Kivonat
Seceda kör
A szerdai nap ismét jó idővel indult, ami kezdett gyanússá válni, miután egész hétre az ellenkezőjét jósolták. De nem baj, addig jó, amíg így marad.
A kötelező szendvicsnek aznap reggel paradicsomos-mozarellás zsömlét készítettem. Meglepő volt, hogy a helyi Sparos, saját márkás sajt is fényévekkel jobb, mint otthon bármelyik prémium márka. Úgyhogy elég sokat ettük belőle, amíg ott voltunk.
Az aznapi túránkat nyugati irányba terveztük, hogy a Dolomitok egy másik oldalát is meg tudjuk nézni. A választás a Seceda hegyre esett, Gergő barátom ajánlására, aki szerint páratlan a kilátás a csúcsról. Ez a csúcs nem csak egy másik csoporthoz tartozott (Odle csoport, Geislergruppe), de a túra alacsonyabbról is indult, mint a korábbiak (Tofana di Rozes: 2000 m, Tre CÍime: 2300 m, Seceda: 1600 m), úgyhogy terepben is másra számíthattunk.
Na de mi is az a Seceda?
A Seceda a Dolomitok egyik felkapott hegycsúcsa az Odle csoportban (legmagasabb csúcsa a Sass Rigais e Furchetta, 3025 m). Hírnevét annak köszönheti, hogy az égbe törő, csipkézett csúcsai viszonylag könnyen megközelíthetők és lenyűgöző látványt nyújtanak. A hely felkapottságához hozzájárul még az itt kialakított, jól felszerelt sípálya is.
A kiindulási pontunk Selva településen volt, La Villa-tól kb. 40 perces autózásra, a Val Gardena völgyben. A völgyet két szempontból érdemes megemlíteni, egyrészt mert nagyrészt a mai napig a ladin kisebbség lakja, másrészt már több mint száz éve felkapott síterep.
Na de vissza a túrához. A Selva fölötti parkolóba reggel 9:00 körül érkeztünk meg, felkaptuk a cuccunkat és elindultunk a 3-as túraútvonalon. Az ösvény egy rövid aszfaltozott út után átváltott egy széles földútra, ami mellett sűrű és ritkás fenyvesek váltották egymást. A terep egyáltalán nem volt nehéz, csak finoman emelkedett felfelé. Valószínűleg ezért csináltak belőle egy tanösvényt, ugyanis több táblát is kiraktak az őshonos fajok ismertetésére, ráadásul három nyelven (olasz, angol, német), amit kifejezetten értékelek (valószínűleg a gyerekek is így vannak ezzel). Ennek megfelelően a természetjárók köre is megváltozott, a hegyi bivaly-típust felváltották a kisgyerekes családok, kutyások és bringások.
A kerékpárosokon először nagyon meglepődtem, hogy milyen fittek és kemények. Olyan tempóban húztak el mellettünk, mintha csak az Alföldön gurulnának. Aztán leesett, hogy az elektromos rásegítés nagyon sokat tud dobni az izommunkán, és a látott paripák kilencven százaléka elektromos volt. Így nem csoda, hogy egyesek papucsban jöttek vele, mintha a kisboltba ugrottak volna le.
Az első tájékozódási pontunkat, a Juac hüttét nem sokkal később értük el. Az épületet egy kisebb fennsíkon húzták fel, ritkás fenyvesek és egy kis tó idilli, már-már giccses környezetében. Itt a térkép és a google streeview alapján kitárul a táj és a távolban feltűnnek a Seceda csúcsai, de a ködnek köszönhetően mi nem láttunk semmit. Mentünk is tovább, korai lett volna még megállni.
Az ösvény továbbra is szintben haladt, egészen a Lec de Blej tóig, ahonnan lágyan emelkedett tovább a Ruf de Ncisles patak mentén. Nem, fogalmam sincs hogyan kell és meg sem próbálom kiejteni. Az útvonalat itt egyébként kifejezetten jól jelölték ki, de valószínűleg nehéz is lett volna eltévedni úgy, hogy van egy egyértelmű ösvény. Kicsit később a 17B leágazásnál egyébként a La Piza csúcsa felé lehetett egy kitérőt tenni. A hely felkapottságára és síterep jellegére utalt, hogy a táj tele volt szórva kis hétvégi faházakkal.
Az emelkedő egészen az Utia de Ncisles menedékházig folytatódott, itt úgy döntöttünk, hogy ideje egy szünetet tartanunk. Az idő nem volt a legkegyesebb, úgyhogy a szendvicsünket és a kikészített magokat kabátban ettük meg a teraszon. Közben gyönyörködtünk a félig felhőkbe burkolódzó Sassolungo-ban és Sasso Piatto-ban (itt döntöttük el, hogy Sassolungo/Langkofel csoportot mindenképpen meg kell néznünk, még ha nem is ezen a nyaraláson).
A menedékháznál több túraútvonal is találkozott, nekünk a 2-es jelűn kellett továbbmennünk. Ez egy sokkal szűkebb ösvény volt, még mindig fenyők között. A túráink során már többször megfigyeltük, hogy a haszonállatok hajlamosak arra, hogy a nagydolgukat egy általuk kedvelt helyen végezzék. Ennek megfelelően ezt a szakaszt csak boci-vécéként aposztrofáltuk.
A boci-vécé után kiértünk a sípályákra és áttértünk a 4A túraútra. A fenyves megritkult, majd teljesen eltűnt és egy murvás ösvény vitt minket tovább. A táj ennek megfelelően kitárult, a völgyben lefelé tekintve rengeteg kisházat és néhány kis tavat láttunk a dimbes-dombos mezőkön, a háttérben még mindig a Sassolungo égbe törő szikláival. Szóval egy síparadicsom nyáron, hó nélkül is tud jól kinézni.
A napunk során eddig is mentünk kb 400 m szintet, de az szépen el volt osztva és így fel sem tűnt. Úgyhogy természetesen a maradék 300 m-t egyben, egy rövid szakaszon, az 1-es túraúton, meredeken felfelé tettük meg. Az út egyébként elég jól ki volt építve, le is térkövezték, lépcsőket is csináltak bele és még korlátot is tettek mellé, úgyhogy igazán nem lehetett okunk panaszra. De itt a nagymamámnak sem lett volna….
Az ösvény végül a gerincre vezetett fel a Forcella Pana nyeregnél, ahol már szép számmal gyülekeztek az érdeklődők. Először még semmi lényegeset nem láttunk, csak a ködbe burkolódzó utat a gerincen, aztán a köd feloszlott és megpillantottuk a mellettünk égbe törő, harminc-negyven méteres sziklákat, és az alattunk tátongó szakadékot. Fejben itt raktam össze, hogy gyakorlatilag egy nagy platón kapaszkodtunk fel eddig, és itt a plató letörése. A sziklacsúcsokra az egyik útleírásban azt a hasonlatot találtam, hogy olyan, mint egy félig nyitott svájci bicska, és úgy érzem, hogy ez a kijelentés megállja a helyét.
A hely arra is lehetőséget biztosított, hogy olyan fotókat lőjünk, mintha éppen felértünk volna egy nagyon kitett hegycsúcsra. Ehhez ugyan nekem sorban kellett állnom egy kicsit, mert mindenki szeretett volna egy ilyen képet, de megérte várakozni. Fanni egy visszafogottabb, sziklán ücsörgős képpel is bőségesen meg volt elégedve.
A térképet megnézve kiderült, hogy az itt látott sziklatornyok a Fermedákhoz tartoznak (Grande Fermeda, Piccola Fermeda, Fermeda di Sopra) és még 3 – 400 m-re magasodnak fölénk. Ezek meghódításához viszont sziklamászó tudásra és tradmászó felszerelésre is szükség van.
A Forcella Pana-tól még egy jó fél óra volt elérni a Seceda csúcsát, ráadásul nem várt természeti akadállyal szembesültünk: a csúszós fűvel. Ide két felvonó is befut, ennek megfelelően a tömeg is megsűrűsödött, és annak is megnőtt az esélye, hogy magyarokkal találkozzunk. Úgyhogy bele is futottunk a tipikusnak mondható történetbe, miszerint:
– Fanni: Kellene csinálnunk egy közös fotót.
– Én: Rendben, akkor megkérek valakit.
– Magyar fickó mellettünk: Én szívesen csinálok fotót rólatok!
Ezt egy jó fej középkorú házaspár férfitagja mondta nekünk. Váltottunk velük pár szót, kiderült, hogy már egy ideje Ausztriában élnek, és most ide jöttek nyaralni. Az ottani hegyeket már biztosan megunták.
A felvonótól már csak lefelé vezetett az utunk, nagyrészt az 1A túraösvényen. Szép stabil tempóban csorogtunk lefelé. Mivel az ég is kitisztult és előbújt a nap, végre láthattuk a fölénk magasodó hegyláncot annak teljes valójában. Na meg persze csináltam egy zsák fényképet, így, hogy volt miről. Az Utia de Ncisles-hez végül a 4A ösvényen jutottunk vissza, innen ugyanaz volt az utunk, mint felfelé. Itt megálltunk a kötelező önjutalmazó kávé-süti kombónkra, aztán folytattuk az utunkat lefelé. Az út utolsó érdekessége a parkolótól kb. 10 perc sétára felállított óriási láncfűrész szobra volt, amit idefelé valahogyan nem vettünk észre.
Az autóút szerencsére ezen a napon eseménytelenül telt, nem kapott el minket újabb jégeső. A szálláson elfogyasztottuk a spagetti maradékát és eltettük magunkat másnapra.
Összegzés
A Seceda egy nagyon barátságos túra volt ez előző napok túráihoz képest, kifejezetten élveztük, hogy nem kopár sziklákon, hanem fenyőerdőkben és füves réteken gyalogoltunk felfelé. Az egyetlen, kicsit meredekebb szakaszt a Forcella Pana nyereg előtt kellett megtennünk, de ennyi szint pedig kell, hogy legyen egy Dolomitok túrán. De a Fermadák látványáért mindenképpen megérte eljönni.
