Túra tulajdonságok
- Szint: 790 m fel, 1120 m le
- Táv: 9 km
- Időtartam: 4:00 óra
- Nehézség: közepes
Kivonat
A Piz Boé csúcs meghódítása
Az ötödik túranapunkon ismét nyugati irányba indultunk, hogy meghódítsuk a Sella csoport legmagasabb tagját, a Piz Boé-t a maga 3152 méterével. A motiváció megvolt, hogy bezsákoljunk még egy háromezres csúcsot, amit ráadásul a könnyebbek közé sorolnak.
Az elmúlt négy napnyi túra sorozatterhelése kezdett megérződni, reggel kissé nehézkesen keltünk és a szokásosnál lassabban ment a szendvicskészítés és a hátizsákpakolás. De azért a lendület vitt minket tovább, ha már ott voltunk a Dolomitok közepén, akkor ki kellett használni a lehetőséget.
A kiinduló állomásunk Corvara település volt, egy szép kis hegyi falu a Fanes csoport és a Sella csoport hatalmas tömbjeinek lábánál. Az autót a felvonó parkolójában tettük le, de itt úgy éreztük, hogy szükségünk van még egy kis extra energiára ahhoz, hogy egy háromezres hegyet meghódítsunk. Úgyhogy megkerestük a legközelebbi pékséget és megvettük a legédesebb péksütiket, amiket találtunk.
Na de mi is az a Piz Boé?
A Piz Boé a Sella-csoport legmagasabb csúcsa a maga 3152 méterével és az egyik legkönnyebben megmászható háromezres csúcs a Dolomitokban. Felkapottságát ennek és a csúcsáról élvezhető látványnak köszönheti, itt közelről lehet gyönyörködni a Marmolada-ban, de szinte az egész Dolomitokat be lehet látni.
A felvonóra körülbelül 9:00-kor szálltunk fel, a kabin felrepített minket a Sella Ronda állomásra, ahonnan már egyszerű ülőlifttel értünk el a Vallon kiszállópontra, 2500 méter magasra. A már megszokott módon a magasság növekedésével hagytuk el szép lassan a szép, napos időt, és araszoltunk be a felhőbe. Az ösvényről egyébként teljes terjedelmében látható a Marmolada gleccserekkel szabdalt tömbje, ha azt a látási viszonyok lehetővé teszik. Úgyhogy erősen szurkoltunk, hogy kitisztuljon az ég.
A felvonóból kiszállva holdbéli táj tárult elénk, a sziklás-kavicsos-törmelékes felszínt csak néhol szakították meg nagyobb zöld foltok, úgyhogy az aznapi indulás erős kontrasztban volt az előző napival, ráadásul a szürke égbolt erre még rá is erősített.
A túránkat délkeleti irányban kezdtük meg a 646B ösvényen, elmentünk az Ütia Franz Kostner al Valun (mert itt már ütiá-nak hívják) menedékházhoz vezető letérő mellett és a 638-as túraúton mentünk tovább. Azért ezt az útvonalat választottuk, mert a csúcsra rövidebb úton is fel lehetett volna jutni, a 672-es jelzésűn, de az egy komolyabb via ferrataval fenyegetett, amit nem szerettünk volna felszerelés nélkül kimászni.
Az ösvény nagyrészt szintben haladt kisebb-nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel, sziklás terepen, egészen a Passo Pordoi felé vezető elágazásig (626-os út), amit nagyjából egy óra alatt értünk el. Innen kezdődött a kihívást jelentő rész, a Risa de Pigolerz, egy körülbelül 250 m hosszú, 100 m szintet áthidaló kuloár. A kitett, sziklás és törmelékes szakaszon több helyen láncokat rögzítettek a haladás megkönnyítésére. Fanni meglepően jól bírta a kihívást, nem kapkodott és így szépen felértünk.
A kuloár után nem sokkal egy Risa de Pigolerz feliratú padot is elhelyeztek a megfáradt túrázónak, ha már ilyen sikeresen teljesítette ezt a kihívást (a lefelé haladóknak pedig tökéletes a mentális erőgyűjtésre). A padot ki is használtuk, és betoltunk egy-egy müzlit. Közben egy érdekes jelenségre lettünk figyelmesek: egy fickó rendezgette a köveket a hegyen. Ez hobbinak kicsit szokatlan volt, mert körülbelül százhúszezer darab kő volt azon a hegyoldalon, ahol mi felkapaszkodtunk. De aztán amikor közelebb ért láttuk, hogy van nála egy segédeszköz gereblye is a hatékonyabb munkavégzésért. Úgyhogy valószínűleg nem egy holdkórossal, hanem a nemzeti park egyik munkatársával találkoztunk, akinek az út karbantartása volt a feladata. Mindenesetre sosem láttam még ilyet.
A szénhidrátlökettel a gyomrunkban nekiduráltuk magunkat az utolsó szakaszunknak, ami először csak lassan, aztán határozottan emelkedett a csúcsig. Nagy meglepetésünkre rengeteg embert találtunk fent, miközben az utunk során alig találkoztunk valakivel. A csúcson szabályosan keresni kellett a helyet, hogy le tudjunk ülni a csúcs-csokira. Az emberek itt is nagy változatosságot mutattak, volt például egy idős házaspár, hetven év körül, akik egy olasz doktornővel konzultáltak, mert a néni rosszul lett a via ferrrátán. Ez egy kicsit más szint, mint itthon, ahol általában a piacra menet lesznek rosszul a hetvenéves nénik. De szerencsére a saját lábukon mentek le, és nem kellett külön hegyimentőket hívni. Abszolút respect.
Az időjárás közben nem sokat változott, ugyanolyan köd volt, mint eddig, úgyhogy sorban álltunk a kereszthez, illetve a csúcsjelző táblához, hogy legalább ezekkel bizonyítsuk, hogy fent voltunk. A csúcsra egyébként építettek egy menedékházat is, a Rifugio Capanna Piz Fassa-t, ha valakinek igénye volt rá, itt tudott inni egy meleg italt, természetesen a magassághoz illő áron.
A hegy tetején az egyetlen érdekességet a helyi fauna egyik tagja, egy fekete tollú, sárga csőrű madár jelentette, amit jobb híján és internetelérés nélkül csak gyapjas varjúnak neveztem el. Belőlük jó sok volt a csúcson, és a túrázóknak hála jó húsban is voltak. Később kiderült, hogy havasi csóka a becses nevük és nagyon jól elvannak 3000 m feletti magasságban.
A töltekezés után elindultunk lefelé. Keletre egy kicsit megritkult a köd, és mi rájöttünk, hogy hirtelen honnan került elő ennyi ember. Alattunk egy hatalmas plató terült el (a Sella plató), amin hangyának tűnő emberek sora kígyózott felfelé a csúcsra. Később utánanéztem, létezik egy könnyebb útvonal is a hegyre felfelé, ehhez Passo Pordoi-ból kell felvonózni a Sass Pordoi csúcsához, körülbelül 3000 m magasra, és innen a platón végig gyalogolva, majd egy kisebb emelkedőt legyőzve, már fel is ért a túrázó a Piz Boé-ra.
A Risa de Pigolerz-ig elég jó tempóban haladtunk, csak a ködben figyelni kellett, hogy ne tévesszük el a lefelé vezető utat, annak ellenére, hogy az végig nagyon jól volt jelölve. A biztosított részen viszont volt egy kis súrlódás egy szintén lefelé tartó csoporttal. A láncos szakaszon mi nem a sebességre mentünk rá, igazából komolyabb sérülés nélkül szerettünk volna leérni. A fölöttünk induló, kb. 15 fős csoport ezt máshogy gondolta, és amikor mi a kitett ösvénynek kb. a harmadánál jártunk, akkor úgy döntöttek, hogy ránk ereszkednek. Ez egyrészt bunkóság, másrészt veszélyes is, ráadásul a szakasz sem volt olyan hosszú, hogy ne tudták volna kivárni, amíg leérünk. Baj nem lett belőle, szerencsére, de okoztak egy-két kellemetlen pillanatot mindkettőnknek.
A veszélyzónából kiérve az idő is megenyhülni látszott, és egy pillanatra felsejlett a Marmolada tömbje a felhők között. A traverz szakaszon éppen a menedékház felé haladtunk, amikor egy furcsa, csipogó hangra lettünk figyelmesek. Ahogy közelebb értünk, tőlünk kb. harminc méterre megtaláltuk a hang forrását: egy mormotát, ahogy egy nagyobb kövön ülve hallatta népe hangját. Én eddig a pillanatig úgy tudtam, mások beszámolóiból, hogy a mormota fütyül, de igazából olyan a hangja, mint egy csipogós játéknak. Ebből a távolságból egy csipogó pocoknak nézett ki.
Már közel jártunk a felvonó felső állomásához, amikor szépen lassan elkezdett cseperegni az eső, ami nagyon gyorsan át tud váltani zuhogásba. Úgyhogy megcéloztuk az Ütia Franz Kostner al Valun menedékházat, és erősen tempóztunk, hogy szárazon odaérjünk.
A menedékházban kiderült, hogy mások sem szeretnek bőrig ázni, úgyhogy a hely dugig volt emberekkel, de még sikerült két széket és egy asztalt találnunk magunknak. A kötelező jutalom kávénkat és egy almás sütit itt fogyasztottuk el. A hely egyébként hozta a szokásos menedékház hangulatot, fa burkolatú, régi idők hangulatát idéző belső tér, csilli-villi konyhai eszközök és a rengeteg embertől határozott alapzaj.
Az uzsonnánk végére szerencsére az eső is alábbhagyott, úgyhogy indulhattunk is tovább. A felső felvonó állomása innen csak ötszáz méterre volt és még csak délután kettőre járt, és amúgy sem mentünk még eleget öt nap alatt, úgyhogy az alsó felvonóig inkább gyalogoltunk. Ez túl sokat nem adott hozzá az élményhez, az idő nem lett sokkal jobb, de legalább láthattunk egy sípályát nyáron, közelről.
A nap további része eseménytelenül telt, meglátogattuk a kedvenc Sparunkat, hogy vacsorára legyen mit ennünk, aztán hazagurultunk. Vacsorára maradtunk a hidegkajánál, az éttermezést az utolsó napunkra tartalékoltuk.
Összegzés
A Piz Boé csúcsmászás volt a második háromezresünk a Dolomitokban (és életünkben), de sokkal könnyebbnek adódott, mint a Tofana di Roses. Az út jobban volt jelölve és kevesebb szintet kellett legyőznünk. A legnagyobb kihívást a Risa de Pigolerz kuloár jelentette, de normál állóképességgel és tériszony hiányában ez sem egy teljesíthetetlen akadály. Az időjárás viszont nem volt ideális, hiányzott a csúcsélményből a feltárulkozó látvány, bár azt mind a ketten értékeltük, hogy nem áztunk szét.
