Kivonat
Kazbek 7. nap, Tbiliszi
Reggel azzal a tudattal keltem, hogy hál’ istennek úgy néz ki, a gyomrom végre hozzászokott a grúz kajákhoz és az előző esti vacsora már nem tette romra. Így jöhetett a kiváló reggeli, a házinénitől kaptunk faja sajtos omlettet a már megszokott kaják mellé.
Az indulást 10:00-ra tervezetük a Merci kisbusszal, addig még mindenki zuhanyzott, pakolt, vagy éppen megivott egy sört az út előtt. A házinénitől búcsút vettünk, és becuccoltunk. Az útvonal ugyanaz volt, mint idefelé, de olyan szintű dugóba szerencsére nem keveredtünk.
A buszút remek alkalmat adott Andrisnak és Ádámnak arra, hogy kiértékeljék mindenki teljesítményét. Én speciel egy eléggé pozitív kritikát kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy szerezzek több tapasztalatot az önálló túraszervezésben kisebb csúcsokra. Ez mondjuk kifejezetten jól esett. Ja, és esetleg legközelebb előre szóljak, hogy van nálam ventolin…
Nem sokkal később azért mégis volt egy kisebb fennakadás az utunkban, ugyanis a Gudauri sípálya előtti lejtőn érezhetően visszaesett a busz teljesítménye. Ezek szerint a Mercinél csak a belső térnél ügyeltek, hogy úgy nézzen ki, mint a luxus, a motor már kevésbé számított. Mint kiderült, a turbó nem úgy funkcionált, mint ahogy kellett volna, ezért nem bírtunk felmenni a lejtőre. De azonnal jött is a bevált grúz megoldás, a sofőrünk leintette a mögöttünk haladó kisbuszt, dumált velük valamit grúzul, aztán megkaptuk az ukázt: 4 ember szálljon át a másik buszba.
Pár kilométerrel később csere vissza, aztán már több ilyen intermezzóra nem került sor. Az útvonal mellett feltűnt az Aragvi folyó és több raftingos állomás is, később pedig a Zhinvali víztározó. A társaság egyik fele az utat szunyálással, a másik fele (Robi vezetésével) dumálással töltötte, és részben megismerkedtünk egymás zenei ízlésével.
Tbiliszi előtt kifogtunk egy kisebb dugót, és természetesen a városban is lassabban haladtunk, így 14:00 körül érkeztünk meg a szállásunkra, a Hostel Fabrikába. Az szállás iszonyat jól nézett ki, egy korábbi szocialista szövőgyári épületet alakítottak át hipszter stílusban. A homlokzaton megmaradtak a régi szocreál freskók és a nyers beton elemek, de ezek kiegészültek kortárs művészeti alkotásokkal és graffitikkel. Belül pedig ugyanígy nézett ki, hoztak egy rakás ipari hulladékot (pl.: műtős lámpa, írógép, analitikai mérleg stb.) és néhány kényelmesebb fotelt és voilá, megvan az előcsarnok.
A szobáinkat csak 15:00-tól lehetett elfoglalni, úgyhogy a társaság szétszéledt bevásárolni, és egy kicsit felfedezni a közvetlen környéket. Mint kiderült, az egész utca ugyanebben a stílusban készült el, úgyhogy volt mit fotózni. A megfelelő táplálék beszerzése után a hotel lépcsőjén hesszeltünk, elfogyasztottuk a beszerzett cuccokat és Istivel átbeszéltük a digitális nomádok életmódját, amíg Dorka és Barbi felfedeztek egy ruhaboltot.
Háromkor terv szerint felcuccoltunk a hálóterembe, és irány a város. A két kötelező állomás a kaja és a török kávé volt. Kis séta után felszálltunk a metróra Marjanishvili állomáson, ami úgy 40 évvel repített vissza a múltba. Viszont közvetlenül a beléptető kapuknál egyszerűen bankkártyával lehetett jegyet venni, ami zseniális újítás. A leszálló állomásunk a Liberty Square volt, innen gyalogoltunk tovább a kinézett kebabosig, többek között egy nyomasztó aluljárón át. Körben persze minden vackot lehetett kapni, a kinkalival díszített zoknitól a gázpisztolyig.
A kebabos hamar meglett, a Leselidze Park mellett volt az üzlethelyiség. Az öreg nagy mágus volt, igazi vendégcsalogató forma, de mint mindenki más ebben az országban, úgy dolgozott, mint a befüvezett csiga. A kebab finomra sikeredett, és jól esett egy kicsit sütkérezni a napon. Desszertnek pedig benyomtunk egy trükkös fagyit, azt a fajtát, ahol a fagyiárus többször átveri a gyanútlan ügyfelét, a körülálló tömeg pedig jól szórakozik. Gábor ugyan megpróbálta a trükköt a visszájára fordítani, de a fagyiárusunk sajnos ennél felkészültebb volt.
Amint itt végeztünk, el is indultunk a török fürdő felé (Orbeliani fürdő, Gulo fürdő, stb.), hogy megigyuk a legjobb török kávét. Ehhez átvágtunk Tbiliszi turistanegyedén, egy sor sikátor és földalatti folyosón át. A hely tele volt a megszokott termékekkel, szuvenírboltokkal, borárusokkal és gyümölcsárusokkal, de mindez hozzájárult a város laza vibe-jához.
A kávéra a Tbilis Istanbul Restaurant Café Halalba ültünk be, és kértünk hozzá egy-egy baklavát is, amit nagyjából egy óra alatt sikerült felszolgálni. Aztán megbeszéltük a merre továbbot, Ádám elmondta, hogy hol lehet értelmes áron szuvenírt venni, és szabad programként folytatódott a délután.
Mint az köztudott, a legjobb ötletek a baklava mellett születnek meg, úgyhogy Gábor és Barbi fejéből kipattant a gondolat, hogy ők elmennek tetováltatni. Az ok: még úgysincs tetoválásuk, és ez most egy tökéletes alkalom arra, hogy ezen a tényen változtassanak. Dorka és Isti velük tartottak, hogy megnézzék a nagy show-t. Szóval innentől carpe diem…
Én itt egy kicsit szeparálódtam a társaságtól, mert nem tudtam elnyomni a belső duracell nyuszit, és szerettem volna még látni valamit Tbilisziből. Az egyezség annyi volt, hogy 9:00-re mindenki érjen vissza a szállásra. Amíg a többiek elmentek szuvenírt, fűszereket és könyveket vásárolni, addig én nekiindultam a domboldalnak, felsétáltam a kisutcákon, majd le a Kura partjára. Útközben nem tudtam ellenállni egy adag frissen facsart gránátalmalének, elkapott a mediterrán-ázsiai életérzés, de miután megittam jöttem rá, hogy ez pofátlan lehúzás volt.
A folyópartot nagyon éltem, tetszett, hogy a túlpartot egy hatalmas sziklafal határolja, aminek a tetejére házakat húztak fel. Itt visszasétáltam egészen a Metekhi hídig és majdnem betértem egy nyitott bulihelyre, ahol Shanteltől a Disco Partizani című számot játszották, ami csak ráerősített az imént leírt hangulatra. Sajnos az élményen csak másik három középkorú grúz fickóval tudtam volna osztozni, úgyhogy inkább továbbmentem.
A kávézó közelébe visszaérve úgy éreztem, hogy nem volt elég a szintből, fel akarok menni a várba. Ehhez mi sem lehetett ideálisabb, mint egy kerülőút, ami a domboldalba épített házak és Grúzia szent alumínium nője mellett ment el (Kvartvlis Deda, a grúzok anyja, egy 20 méter magas szobor, amit Tbiliszi alapításának 1500 éves évfordulójára emeltek).
A szintet könnyen legyőztem, dolgozott még bennem a felszaporodott vörösvértest-szám, de egy kicsit bolyonganom kellett a házak között, hogy megtaláljam a megfelelő ösvényt. A csajról lőttem egy fotót, aztán saját magamról is néhányat a kilátással, aztán irány a vár (Narikala). Ami nem volt nagy szám, néhány régi, megmaradt várfalból állt, de egyrészt innen be lehetett látni egész Tbiliszit, másrészt a domb túloldalán egy botanikus kert terült el (Grúz Nemzeti Botanikus Kert), ami nagyon tetszett, úgyhogy ezt meg is néztem közelebbről.
Mit ad isten, itt kifeszítettek egy zipline-t a turistáknak, amivel át lehetett csúszni a kert fölött. A móka pusztán 60 lariba került, és engem elkapott a kísértés, hogy ezt nem szabadna kihagynom, mert ki tudja, mikor járok erre újra, és biztos nagy flash lenne átrepülni a fák felett. Aztán rájöttem, hogy két napja másztam meg egy 5000 méteres csúcsot, és azt az adrenalin- és dopamin löketet úgysem tudom überelni, úgyhogy kell a francnak a csicska zipline (ezért a megjegyzésért a következő zipline-ozásomon tuti, hogy eltrafálok egy galambot).
A kalandok után szépen visszaereszkedtem a folyó szintjére és elindultam bejárni a várost/megkeresni az áruházat, ahol szuvenírt lehet kapni. Az első megállóm a Béke Hídhoz vezetett, amit már a domboldalról kiszúrtam, mert egy extravagáns formájú, acélból és üvegből készült gyalogoshíd, nagyon jól tud kinézni egy amúgy több száz évvel idősebb városban.
Még a híd előtt belebotlottam egy rögtönzött partyhelybe (egy bódé az utcán két hangfallal), ahol életem legrosszabb vörösborát szolgálták fel. Azt tudni kell, hogy alapvetően a grúz bor kifejezetten ízletes, általában vörös és egy kicsit édeskés. Na az édességgel nem is volt baj, de a kedves pultos akkor csak szólt, hogy a lőre amúgy langymeleg, amikor már fizettem érte. Úgyhogy az ital 2/3-a ment a kukába. De a híd legalább jól nézett ki, tele is volt turistával, de egy szelfit tudtam róla lőni.
Innen a folyóval párhuzamosan, de egy utcával beljebb mentem. A város tele volt emberekkel, helyiekkel és turistákkal vegyesen, akikből alapvetően a felszabadultság és a lazaság sugárzott. Nem sokkal később elértem a Tbiliszi Óratornyot, amit a Gabriadze Színházhoz építettek turistalátványosságként. Itt belefutottam még a Jorjiani és Kvantaliani szoboregyüttesbe, ami úgy tűnt, hogy valós és fiktív karaktereket is megjelenít (pl.: Don Quijote-t és Pirosmani-t véltem felismerni, de a többi karakter kilétét máig homály fedi). Innen nem messze pedig a Berikaoba szoborcsoport következett, ami táncoló, mulató embereket jelenített meg, meglepő élethűséggel átadva a figurák mozdulataiban rejlő örömöt és felszabadultságot. Mondanom sem kell, hogy a Tbiliszi szobrok közül nekem ez tetszett a legjobban.
Itt átkeltem egy főútvonal alatt, és a város egy másik negyedében lyukadtam ki. Egy rövid keresgélés után megtaláltam a Carrefourt, amit Ádám javasolt, és betáraztam grúz fűszerekből, teából, és csurcselából (ami egy grúz édesség, magyar fordításban frappánsan mustkolbásznak fordítják). A kasszánál szokás szerint szépen, lassan haladt a sor, de viszonylag hamar letudtam a szuvenírkörömet.
A boltból a közelgő eső ellenére úgy döntöttem, hogy gyalog megyek vissza a szállásunkra, így pont kilenc körül fogok megérkezni. Elmentem az Április 9. park és a Nemzeti Galéria mellett, majd át a Saarbrücken hídon (fogalmam sincs, miért ezt a nevet kapta és eddig még nem találtam értelmes magyarázatot), és végig a kis utcákon. Közeben a messenger csoport izzott, a négy csapattagunk megtalálta a megfelelő szalont, és elkezdték a műveletet. Ráadásul nem sokkal később jött a kép, hogy nem csak Barbi és Gábor, de a két kísérőjük is kedvet kapott, és mind a négyen csináltattak egy közös, két hegycsúcsot ábrázoló tetoválást. Ez az igazi csapatszellem.
A hotelbe 8:30 körül értem vissza, a csapat többi tagja vagy aludt, vagy valamilyen más módon kapcsolódott ki az ágyában. Fél órára én is ledőltem, de aztán elkezdett mozgatni az éhség. A tetoválós társaság nem érkezett meg 9:00-re, de még 9:30-ra sem, úgyhogy Atival, Ádámmal és Andrissal elindultunk kajálni. A választott éttermünk a gyalog tíz percre lévő Shavi Lomi volt, ahol kikértük a szokásos grúz fogásokat (nekem most elég volt egy bárány kebab és egy jó grúz saláta sok korianderrel) és eldumáltuk az estét, bár kisebb elánnal, mint az előzőt.
Nagyjából tíz körül beesett a tetoválós brigád is, akik szinte úsztak a fellegekben, és nagyon élték az estét. Attila és a két túravezetőnk hamarosan búcsút mondott, mivel a gépünkhöz 3:30-kor el kellett indulni a Fabrikából. Én még akartam inni egy sört a többiekkel, egy kicsit rám is ragadt a lelkesedésükből és felmerült az ötlet, hogy hajnali 3-ig ugyan semmi értelme lefeküdni aludni, akár végig is mulathatjuk az estét.
Az elképzelés nagyjából fél óráig tartotta magát, aztán mindenki rájött, hogy hullafáradt, és nem igazán akarunk mi még szórakozóhelyet keresni, ahol eltölthetjük a maradék időnket. Úgyhogy szépen visszabotorkáltunk a szállásra, és eltettük magunkat másnapra, hogy legalább azt a maradék három órát végig tudjuk aludni.
Összegzés
Tbiliszi nagyon jó hely, sajnos egy nap kevés is volt, hogy teljes mértékben átéljem a város vibe-ját, úgyhogy egy hosszú hétvégére ide mindenképpen vissza kell jönnöm. Amit ki tudok emelni, az a laza hangulat volt és a város nyüzsgése. Ami a legjobban tetszett az a séta volt a Kura folyó partján és a Berikaoba szoborcsoport.
