Kazbek 6. nap

Túra tulajdonságok

Kivonat

Reggel kelés 7:30 körül, majd táborbontás és irány az út, amin felfelé jöttünk. Az idő pompás, a haladás sokkal gyorsabb, mint felfelé és a csapat is nagy önállóságot kap. A parkolóból még egy rövid séta a Gergeti kolostor, ezt megcsodáltuk, aztán innen már a Delicák vittek vissza Sztepancmindába. Este pedig megünneplendő a csúcsmászásunkat, ismét betértünk a Café 5047-be vacsorázni.

Kazbek 6. nap, Vissza Sztepancmindába

A következő nap 7:30 körül keltünk, verőfényes napsütésre. A legjobb képeimet ezen a reggelen lőttem az alaptáborról. Indulásnak a 9:30-as időpontot céloztuk meg, addigra össze kellett készíteni a duffeleket, hogy a lovak le tudják vinni azokat.

Reggel még mindenki a szokásos rutinját végezte, bár a megszokotthoz képest kisebb elánnal. Aztán kezdődhetett a táborbontás. Szép sorban kipakoltam a cuccaimat a sátorból, egyenesen a duffel zsákomba, hogy semmi ne legyen vizes, és plusz baktériumokat se vigyek haza. Amint a sátor kiürült, Attilával lekaptuk a takaróponyvát és tisztességesen kiráztuk, aztán elcsomagoltuk az egészet. 9:30-ra a duffelek le voltak adva, de a csapatnak kicsit több idő kellett, hogy felvegye az üzemi hőmérsékletet, úgyhogy csak 10:30-kor indultunk lefelé.

Az ereszkedésünk, mily meglepő, sokkal gyorsabb volt, mint a felfelé vezető túra. A gleccserhasadék okozott némi ácsorgást, de ez sokban nem befolyásolta a haladásunkat. A hasadék a fizikai akadály mellett egyben választóvonalként is szolgált, innen lefelé a csoport egész nagy önállóságot kapott. Elöl Andris ment, hogy felderítse a terepet, a sort pedig Ádám zárta. Így viszonylag gyorsan kiértünk a leggázabb, kavicsos jeges szakaszra, ahol sikerült néhány seggreülést és egy bokaficamot produkálni. Szerencsére a baleset elszenvedője rutinos ficamos, úgyhogy gyorsan helyre rakta az ízületet, és mehettünk is tovább. De ugyanitt támadt fel mindenkiben a gyűjtögetés ősi ösztöne, úgyhogy a fagyott szakaszról már több marék szuvenír kaviccsal jöttünk le. Persze igazán menő köve csak egy embernek volt…

A nagy önállóságnak megvolt a maga ára, Gábor például talált egy alternatív útvonalat a hegyoldalban, ahová többen szinte vakon követtük, hogy aztán jelentős kerülővel mehessünk vissza az Ádám által kitaposott ösvényre. De ez része volt a mókának, senki sem panaszkodhatott.

A táj nagy részét itt még mindig a piszkos, szürke gleccser uralta, de a távolban már feltűntek a zöldben pompázó hegyoldalak. A jeges szakasznak is hamar vége lett, és átértünk a sziklás, omladékos terepre. Innen már tempósan haladtunk tovább, a táj pedig hamarosan füves hegyoldallá szelídült, és felbukkant az Altihut épülete. A menedékház közelében egy újabb, a helyi faunára jellemző egyeddel, a hegyi beagle-lel ismerkedhettünk meg.

Az Altihutban megtartottuk a kötelező pihenőnket, süti és kóla segítségével töltöttük fel a lemerült glikogénraktárakat, és közben kifaggattam a két orvosunkat a szakmájukról (hajtott a kíváncsiság, hogy milyen rusnya eseteket lehet látni a traumatológián, illetve, hogy mi a különbség a neurológus és az idegsebész között).

A kábé félórás pihenő után már szinte szárnyaltunk lefelé, átkeltünk egy patakon, végigrohantunk még némi kavicsos ösvényen, aztán már nagyrészt csak sima talajon, ami néhány nagyobb kővel volt fűszerezve.

Már látszott a Gergeti kolostor, amikor Andris megállított minket az egyik nagyobb szikla mellett, a rét közepén, aminek az oldalára egy emléktáblát rögzítettek a hegyen életüket vesztett lengyel hegymászók neveivel. Az emlékhely után érzékelhető volt a lassulás az átlagos tempóban.

Nem sokkal később visszaértünk a parkolóba, ahonnan 3 napja indultunk, leültünk az útpadkára, sorban, mint a verebek, benyomtunk minden szénhidrátot, amit találtunk (müzli, magok, skittles, stb.) és néztük, hogy a lefelé loholó emberek közül lesz-e, aki pofára esik. Mindannyiunk csalódására nem volt ilyen. Végül a sort záró Ádám is beérkezett, és miután evett két falatot, mehettünk is a Gergeti kolostorba.

Az épület alatti parkolóban Andris egyből fogott is nekünk két Delicát, amik 16:30-as indulással vittek vissza a faluba, így kb. egy óránk maradt az ortodox belsőépítészet és ikonábrázolás megcsodálására. A templom udvarán Dorka mellé keveredtem, megálltunk egy kicsit kiélvezni a tájat, megkerestük a beazonosítható épületeket Sztepancmindában, és csevegtünk a legújabb mászótermi pletykákról és az orosz nyelv szépségeiről.

A grúz vallás és a Gergeti kolostor

A kereszténység helyi válfaját független grúz ortodox egyháznak nevezik, ami a világ egyik legrégebbi keresztény közössége. Az egyházat András apostol alapította az I. században és II. Mirian király tette meg államvallássá a III. században. 1811-ben az orosz ortodox egyház bekebelezte, ami után függetlenségét csak 1917-ben nyilvánították ki, amit az orosz ortodox egyház 1943-ban volt hajlandó elismerni. Ez természetesen számos súrlódásra adott okot a grúzok és oroszok között.

A Gergeti kolostort a XIV. században építették egy ismeretlen építész tervei alapján. A dombon álló templom különlegessége, hogy vész esetén a Mtskheta faluban őrzött vallási ereklyéket, többek között a Szent Nino keresztet (a grúz ortodox egyház egyik legfőbb szimbólumát) itt helyezték biztonságba. Az útikönyvek szerint megcsodálhatók benne a középkori grúz templomépítészet remekei, na és a kilátás sem utolsó, bár talán a csúcsról jobb….

A kilátást magunk mögött hagyva mi is bementünk a kolostorba, szigorúan betartva az öltözködésre vonatkozó szabályokat (teljes hegymászó ruházatban nem volt nehéz). Az épület meglepően nagyobbnak hatott, mint kívülről, sejtelmes sötétség uralkodott benne, és tele volt zsúfolva az ortodox ikonográfia alkotásaival. Mindez eléggé egyedi és misztikus hangulatot kölcsönzött a helynek.

A templomból kifelé megkerestük a társainkat, akiknek az arca és testtartása több napnyi túrázás fáradalmairól árulkodott (valószínűleg a miénk is). Együtt levonultunk a Delicákhoz, eggyel a társaság fele azonnal el is indulhatott, a másikra még öt percet kellett várnunk. Így húsz perc alatt lent is voltunk Sztepancmindában. A sofőrünket próbáltuk győzködni, hogy vigyen el minket a szállásig, de csak a falu központjában volt hajlandó kitenni. A másik csapat jobban járt, őket hazáig fuvarozták.

A civilizáció pozitív hatással volt mindenkire, végre le lehetett zuhanyozni, értelmes helyen fogat mosni és tiszta ruhát húzni. Más dolgunk nem lévén estig chilleztünk, söröztünk, beszélgettünk, és aztán irány a kedvenc, már alaposan bejáratott éttermünk.

Itt megittuk a kötelező chacha kört, aztán kicsivel később még egyet. A kajákkal nem spóroltunk, még mindig kalóriadeficitesek voltunk az elmúlt napok megpróbáltatásaitól. Én kértem egy jó tojásos hachapurit, gombalevest, töltött gombafejeket, és mellette reméltem, hogy mások majd nem bírják megenni a saját részüket. A vacsorát a felszabadultság légköre lengte körül és mindenkiben tudatosult, hogy igen, megmásztuk, tényleg felmentünk 5000 m fölé, meghódítottuk a Kazbeket. A buli sokáig tartott, az alkohol is jobban fogyott, mint a korábbi estéken, és a szállásunk udvarán még megbontottuk az immár alaposan behűtött, tizenhét kilós dinnyét. Itt még küldtünk egy vidit az otthoni mászótársaknak, átbeszéltük a korábbi mászóteljesítményeket, Andris beszámolt a magyar túravezetők helyzetéről, aztán éjfél körül eltettük magunkat aludni.

Összegzés

A levezető túrának pont ilyennek kell lennie: nem túl hosszú, nem túl megterhelő és hozzá gyönyörű az idő. Izgalomnak ott volt még a fagyos-kavicsos szakasz, de ez után már jól esett alpesi réteken is sétálni és zöldet is látni a sziklák és hó mellett. A vacsora pedig kiváló volt, bár egy alapvető fenntartásom maradt a grúz ételekkel kapcsolatban.