Túra tulajdonságok
- Szint: 1340 m fel, 1340 m le
- Táv: 12,4 km
- Időtartam: 12:00 óra
- Nehézség: nehéz
Kivonat
Kazbek 5. nap, csúcstámadás
Az éjjel alig aludtam valamit, dolgozott bennem az izgatottság, többször kimentem vécére, az utolsóra 00:45-kor (nem biztos, hogy megnyugtató dolog ilyenkor órát nézni). Ez az este sem volt melegnek mondható, a sátorponyva megint befagyott. Viszont az előző esti ködnek nyoma sem volt, úgyhogy egyedi látványnak lehettem tanúja az egyik éjjeli utamon, az ég tele volt szórva csillagokkal, háttérben a hegyek sziluettjével, és sehol egy mesterséges fényforrás, ami az idillt elronthatná.
Felkelni végül 1:15-kor sikerült, mire kibontottam magam a hálózsákból és kikecmeregtem a sátorból az első csoport már úton volt a csúcsra. Ezután jött kötelező programelemként a reggeli fejlámpafényes didergés, gyors kávé- és teafőzés, és egy zabszelet leerőltetése. A felszerelését mindenki ellenőrizte még egyszer, mind magának, mind a társának (senki nem akart hágóvas, vagy sisak híján a gleccsernél visszafordulni), aztán összegyűjtöttük a csapatot, búcsút vettünk Józsitól, és elindultunk a csúcsra.
Felfelé laza, de stabil tempót mentünk, viszonylag hamar felvettem a ritmust és toltam a zenmászást. Ezt köszönhettem Andrisnak is, aki a hosszútávfutó stílust nyomja a hegyen, vagyis viszonylag alacsonyabb pulzussal felvesz egy tempót, és azzal kigyalogol a világból. Ezért nagyon hálás is voltam, mert úgy éreztem, hogy így én is ki tudok menni belőle. A taktika mögött az volt még a további racionalitás, hogy így nem hajtja magát túl az ember, és nem kell megállnia pihenőt tartania a dermesztő hidegben, tehát bye-bye hipotermia.
A fejlámpa fénye viszont beszűkítette a látómezőmet, úgyhogy nagyjából csak az előttem haladó Robit láttam. A bakancsom jól szuperált, a lábujjaim nem fáztak, de a vékony futókesztyű, amit induláskor felvettem nem volt elég, úgyhogy váltottam egy vastagabb síkesztyűre. Reméltem, hogy ez elég lesz és nem fordul az idő még hidegebbre, bár végső tartaléknak ott volt a táskámban a kétujjas bélelt kesztyűm.
Nagyjából arra járhattunk, ahol előző nap felcsatoltuk a hágóvasakat, amikor a mögöttem haladó Ati jelezte, hogy sajnos neki ennyi volt, az előző napi hasmenés teljesen lemerítette, és így nem meri megkockáztatni a csúcsot, inkább visszafordul. Természetesen ez volt a józan döntés a részéről, de sajnáltam, hogy kimarad és nem tud velünk tovább jönni, normál esetben a kisujjából kirázta volna a csúcsot.
A szétválás után sziklás és havas terep váltogatta egymást, mígnem elértünk a gleccser széléhez, 4050 m környékére, ahol fel kellett csatolni és kötélbe bekötni. Itt volt egy kisebb fennakadásunk, mert Robi korábban beállított hágóvasa valahogy elállítódott. A hágóvas beállítás pedig amúgy is trükkös tud lenni, pláne az éj közepén, a fejlámpa fényében, 4000 m fölött a süvítő szélben. Végül valahogy sikerült megtalálnia a megfelelő méretet, de ekkorra már kellően átfagytunk (4:00 körül járhatott az idő), úgyhogy már megcsináltam minden lehetséges tornagyakorlatot, hogy egy kis hőt termeljek.
Na, de végre elindultunk, elöl Andris, aztán Robi végül én, magamra kötve a kötél maradék részét (a 60-as kötél három emberre egy kicsit overkill lett). Az ösvényen találtunk 1 -2 gleccserhasadékot, amit Andris megjelölt átugrásra. Illetve találkoztunk több, általában nagyobb létszámú, főleg orosz és grúz kötélpartival. Az ég kékesen derengett és nem sokkal később megpillantottuk a felkelő nap fényét, ami megvilágította a velünk szemben álló hegyoldalt. Erre szüksége is volt a lelkemnek, mert a felcsatolás óta az ujjaim és a lábujjaim nem igazán akartak felmelegedni. Közben a lejtő meredeksége fokozatosan nőtt. Itt már nem nagyon láttunk sziklákat, körben mindenfelé hó borította a tájat.
A napos szakaszra nagyjából egy órával később értünk ki (végre az ujjaim is kiengedtek), és a korábban felvett tempó is megváltozott. Pontosabban a tempó ugyanaz volt, de már nem tudtam csak az orromon át venni a levegőt. Ezen csodálkozni nagyon nem kellett, már 4300 méter felett jártunk. Innen a tömeg is szépen sűrűsödött, és lassult az egész forgalom a hegyre. Egy orosz mászócsapat elment mellettünk, megkérdezték, hogy honnan jöttünk, majd üdvözöltek Oroszországban. Szóval túl voltunk a határátkelésen, és észre sem vettük.
Egy másik csapat kicsit szerencsétlenebbül járt, az egyik tagjuk kiejtette a kezéből a sisakját, ami meg sem állt a lejtő aljáig. Ő úgy döntött, hogy utána megy, ami nem egy életbiztosítás. Ha beleesik egy gleccserhasadékba nem biztos, hogy ki is fogják tudni szedni. De az ő dolga.
Nem sokkal később elértük a Kazbek és a Szpartak (4517 m) közötti nyerget, és alattunk megpillantottuk a Mna gleccsert. Fölfelé nézve pedig a lejtő tetején megláttuk az első csapatot, Ádámmal az élen. Ez vagy azt jelentette, hogy nagyon nagy a dugó, vagy mi jöttünk nagyon jó tempót. Én személy szerint az utóbbinak jobban örültem volna.
A szintet közben folyamatosan hagytuk magunk mögött, és egyre nehezebb volt a haladás, már szinte minden második lépés után szünetet kellett tartanom, hogy kiszuszogjam magam. Fölöttünk még volt egy komolyabb lejtő, ami felvezetett a két csúcs, a Kazbek és a Nyugati-Kazbek közötti nyeregre. A meredély aljában beértük az első csapatot, akik itt rostokoltak az előttük álló forgalmi dugónak köszönhetően. Váltottunk pár szót, elsütöttünk pár poént, ment egy kis rinya a mászásról, aztán nekiveselkedtünk felmászni a nyeregbe.
Mivel ez a kis gyakorlat mindenki energiáját felélte a nyeregben engedélyeztünk magunknak egy rövid pihenőt, kaja, ivás és pisiszünetet. Az utóbbi egy kicsit komplikáltabbnak bizonyult, mint ezer méterrel lejjebb, mert a kötelet nem köthettük le magunkról, úgyhogy együtt kellett mozogni a többiekkel. Ez főleg a lányoknak jelentett kihívást, de végül ők is megoldották.
A nyeregbe egyébként számos, különböző felszereltségű és összetételű társaság is felért, az egyik legextrémebb csapatban a tagokon hágóvas helyett csak egyszerű hómacska volt, ami ezen a terepen olyan, mint nyárigumival menni az Északi-Sarkra. Sajnos szemtanúi lehettünk egy durvább esetnek is, az éppen felérő orosz csapat egyik női tagja, miután felkapaszkodott, térdre rogyott és elkezdett hányni. Ilyenkor a procedúra az, hogy akkor fordul a csapat és minél lejjebb viszik, hogy az ödéma tünetei ne tudjanak súlyosbodni. Úgy tűnt, hogy ez a társait annyira nem aggasztotta, ők indultak tovább a csúcsra, de hogy a lányt megkíméljék, őt inkább otthagyták a nyeregben. Nem gond, végül is csak az életét kockáztatták.
Miután mindenki kifújta magát és menetkész állapotba került, vettünk egy nagy levegőt és nekiindultunk a fölöttünk 80 m-re magasodó Kazbek csúcsnak. A meredek hólejtőn az utat cikkcakkban tettük meg, némi rinyálással fűszerezve.
Végül felértünk és szépen lassan mindenkinél megérkezett a csúcsöröm, nálam talán egy kicsit lassabban, mint a többieknél. Gyorsan csináltam egy videót a családomnak, és azután jöttem rá, hogy igen, itt vagyok 5054 méteren, amilyen magasan még sosem jártam, és a Kaukázus hegyei vesznek körül. Simán látszott az Elbrusz, a Tetnuldi és még vagy száz másik csúcs. Leírhatatlan érzés volt.
Ezután jöttek a kötelező körök: a csúcsfotók elkészítése, külön hangsúllyal a csoportképre és a MountainGo promózásra, aztán a csúcs-csokik elfogyasztása, és a gratuláció mindenkinek.
A csúcsmászás megünneplésének van számos népszerű és kevésbé felkapott formája. A leggyakoribbak a csúcs-csokik, csúcsfotók, csúcs-sörök, vagy arisztokratikusabb formáknál a csúcs-pezsgők. A ritkább és a társadalmi normákat jobban feszegető csúcsünneplések közé tartozik a csúcs-vetkőzés (ez különösen mínusz 10 °C alatt érvényes) és a csúcspisi. A mi csapattársaink sem maradhattak el egy különlegesebb csúcsünnepléstől, úgyhogy Ádám és Gábor elszívtak egy csúcscigit (jelzem, hogy még mindig 5000 m fölött, a tengerszinthez képest feleannyi oxigénnel).
Ráadásul Gábor erre még rá tudott tromfolni. Megígérte egy barátjának, hogy hoz neki egy követ a Kazbek legmagasabb pontjáról. Ezzel alapvetően nem is lett volna baj, bevett szokás a mászók között, hogy szuvenírnek hoznak egy követ a meghódított hegy csúcsáról, de a Kazbeket több méter vastag hó- és jégtakaró fedi. Ez Gábornak nem jelentett akadályt, az alaptáborunkban talált egy jó másfél kilós követ, azt reggel bepakolta a hátizsákjába és felhozta magával. Úgyhogy ő konkrétan a Kazbek csúcsáról vitt haza követ, amit igen kevesen mondhatnak el magukról.
Miután mindenki túl volt az örömködésen, ideje volt lefelé indulni. A meredek lejtő néhány csapattagunknak egy kisebb mentális gátat jelentett, de miután ezt leküzdötték, szépen tudtak haladni. Eleinte az előre kitaposott cikkcakk ösvényt használtuk, aztán kipróbáltuk, hogy magunknak vágunk ösvényt a szűz hóban, több-kevesebb sikerrel. Aztán ebbe is bele tudtunk jönni, és pillanatok alatt leértünk a nyeregbe. Innen szépen learaszoltunk a párkányon, ahol jöttünk, és az ösvény mellett megelőztünk egy orosz mászócsapatot.
Az út lefelé sokkal szebb volt, mint felfelé, elénk tárult az egész hófehér gleccser a szemben lévő havas csúcsokkal. Itt végre tudtam fotózni is, anélkül, hogy lefagytak volna az ujjaim.
A tempót Andris a visszaúton is folyamatosan tartotta, minél hamarabb le akart érni, hogy az olvadás miatti kockázatokat (gleccserhasadékok, vízátfolyás, omló sziklák stb.) minimalizáljuk. Az első csapat kicsit más ütemet diktált, meg is előztek minket egyszer, aztán elmaradtak pihenőt tartani. Mi folyamatosan így mentünk tovább, egészen a gleccser aljáig. A sebességünk ráadásul folyamatosan gyorsult, ahogy egyre sűrűsödött a levegő.
A jégfolyóról kiérve, a sziklás omladékok után megálltunk egy pihenőre. Itt meg is ejtettük az átszerelkezést, mert már nem kellett aggódnunk a gleccserhasadékok miatt és a kőlavinák zónáján is átértünk. Szóval volt időnk szusszanni. Kicsivel később, az egyik müzliszeletem fogyasztása közben tűnt fel Ádám a szomszédos lejtő szélén egy kőtömb mögött, és kiabált, hogy van-e nálam ventolin. Öhm, van… és aztán rohantam is feléjük. Kiderült, hogy idő közben Dorkának kijött a lappangó asztmája és neki volt szüksége a gyógyszerre. Na, gyorsan intézte a befúvást, aztán Ádám rendezte a csapatot: Dorka cuccát szétdobták több ember között, Gábort és engem pedig előre küldtek, hogy szóljunk a hegyi mentőknek, hogy van egy problémás esetünk, és legyenek szívesek intézkedni.
Gáborral és a kövével konkrétan levágtattunk a hegyről. A havas (kásás) szakaszokon többször kontrolláltan csúszkáltunk, a sziklásabb részeken viszont kénytelenek voltunk lassítani, mert kevésbé volt biztos a talaj, és mind a ketten vágódtunk is egyet-egyet. Aztán beértünk a táborba, és elmagyaráztam a lengyel hegyimentőknek, hogy mi a helyzet. Ők azonnal reagáltak is, felkapták a bekészített felszerelésüket, és indultak. Még megkérdezték, hogy én akarok-e velük menni, de udvariasan visszautasítottam a lehetőséget, aznapra már elég volt a szintből.
A táborban visszabóklásztam a sátramhoz, találkoztam Attilával, ő gratulált a csúcstámadáshoz, én elmeséltem neki a mászásunk részleteit, írtam még egy üzenetet a közös messenger csoportba, aztán kiültem egy kőre, és csak léteztem, körülbelül addig, amíg a csoport többi tagja meg nem érkezett.
Attila és Gábor eközben azon agyaltak, hogy azért jó lenne még aznap lemenni a faluba. Én jeleztem, hogy még 1600 méter szintereszkedésre nincs több energiám, de majd a többiekkel együtt eldöntik, hogy mi legyen. Attila azért akart lemenni, mert normál ágyban, zuhanyzási és vécézési lehetőséggel mégiscsak komfortosabban tudta volna átvészelni a hasmenését. Gábor pedig úgy gondolta, hogy nem volt elég az 5000-es csúcs, kell még valamilyen kihívás a napra.
A csapatunk a hegyimentőkkel együtt jött le az ösvényről, akiknek nem sok dolguk akadt fent, de megnyugtattak, hogy inkább szóljunk, és ne legyen baj, mint hogy nem szólunk, de kellenének.
A leutazásról viszonylag hamar megszületett a döntés, egységesen maradunk fent még egy éjszakát, mert senkinek sem hiányzott egy túlterhelésből fakadó sérülés.
Ezek után nekiálltunk a szokásos tábori teendőknek: vizet forraltunk, teát főztünk, zacskós kaját ettünk stb. Én egy zöldséges olasz fogást választottam, Pasta ai Funghi-t, és ez volt az eddigi legfinomabb kajám, méltó a csúcstámadás napjára. Időközben előkerült Józsi is, neki beszámoltunk a csúcsmászásról, ő pedig elmondta, hogy azért annyira nem alakult rosszul a napja, eltúrázott egy közeli kolostorhoz, amihez társaságot is talált egy német hölgy személyében.
A vacsora és az élmények átbeszélése után még tartottam magamban a lelket, nem akartam egyből lefeküdni, de 8 körül kénytelen voltam bemászni hálózsákomba, és aludni, mint a bunda.
Az éjjel során csak egyszer keltem fel, hajnali 2-kor, arra, hogy fázom, de magamra vettem a pehelykabátomat, és ez egyből megoldotta a problémát.
Összegzés
Megérte. Kész, ennyi. Nem tudok többet mondani, minden egyes lépés fáradalmát, a légszomjat, a hideget, a fáradtságot, mindent elfelejtettem, amint felértem a csúcsra.
