Túra tulajdonságok
- Szint: 1520 m fel, 20 m le
- Táv: 9,6 km
- Időtartam: 5:00 óra
- Nehézség: közepes
Kivonat
Kazbek 3. nap, túra az alaptáborba
Reggel már a többiek előtt keltem, vadásztam immodiumot, és lementem a faluba palackos vízért és sós rágcsáért, hogy valamit tudjak enni. Persze minden boltot zárva találtam, és csak kilenckor akartak nyitni (a terv szerint a Delicák 8-ra jöttek értünk, hogy elvigyenek a Gergeti kolostor melletti parkolóba, 2200 m-re). Végül egy kis kutricában találtam vizet és sós kekszet egy néninél, akivel kénytelen voltam jelnyelven kommunikálni. A hazaúton egy újabb helyi állatfajjal találkoztam az utcán, a barátságosan kóborló sertéssel. Biccentettünk egymásnak, aztán ki-ki ment a saját dolgára. A reggelinél be is nyakaltam az üveg víz felét, és magamba erőltettem két szelet kétszersültet, illetve tájékoztattam Andrist a helyzetről.
A fuvarunk az ígéretnek megfelelően nyolcra meg is érkezett, két Delica formájában. A hátizsákjainkat és duffeleket minden áron az autók tetejére akarták rakni a sofőrök, de az előző napi utunkat alapul véve ezt nem hagytam, mert nem volt kedvem egy nagyobb bukkanó után az összes cuccomat egy völgyből összeszedni.
A kocsiút felfelé sokkal barátságosabb volt, mint az előző napi, végig betonúton mentünk, de azért egy kicsit aggódtam, hogy a reggeliből nehogy visszajöjjön valami. Szerencsére ez nem következett be. A Delicák végcélja a Gergeti kolostor melletti boci parkoló volt, itt adtuk át a duffeleket a lovas teherhordóknak.
A gyalogtúra előtt mindenki társellenőrzést tartott, hogy minden rendben van-e és neki is vághattunk a mellettünk lévő zöld dombnak. Ez egy azonnali, kb. 80 m-es szintemelkedést jelentett, hogy meglegyen a megfelelő bemelegítés a napra. A sort Ádám duracell-nyuszi mentalitással vezette, úgyhogy rendesen szét is húzódtunk, többször meg kellett állnunk, hogy összevárjuk egymást.
A terep csodaszép volt, a kezdeti füves domboldalt lassan felváltotta egy sziklákkal teleszórt ösvény, majd a kövek mérete egyre nagyobbra hízott. Az időjárás viszont nem volt a barátunk. Már kora reggel szürkeségben indultunk, ami idővel csak rosszabb lett, az esőfelhők elkezdtek gyülekezni felettünk. Az egész a szokásos szemerkéléssel kezdődött, aztán csakhamar átváltott stabil, áztató esőbe, végül szakadásba, némi oldalszéllel.
A saját hülyeségemnek köszönhetően a szemerkélést alulbecsültem és csak a hardshell kabátomat vettem fel a poncho helyett. Ezt kiegészítette a magasszárú bőrbakancsom és a könnyű nyári túranadrágom szinergiája. Először a nadrág adta meg magát, teljesen átázott, és levezette a vizet a bakancsomba, ami nem sokkal később tocsogni kezdett. Tanulság: egy jó esőnadrág sosem árt.
A legtovább a hardshell bírta, de végül ez is felmondta a szolgálatot, és innentől totálisan átázva bandukolhattam felfelé a 15 °C-ban és a metsző szélben. Kesztyű híján az ujjaim is megmerevedtek és ehhez hozzájött még az előző este hozadékaként az erőtlenség. Úgyhogy hivatalosan is elérkeztem a saját mélypontomra.
Szerencsére nem volt túl messze a felszabadulás: nagyjából 2900 m-es magasságban találtunk egy vasrudakból és szélálló ponyvából összerakott menedéket, ahová be tudtunk húzódni. Megkönnyebbülésemre a társaság többi része is hasonlóan járt, szét voltak ázva, de talán annyira nem fáztak, mint én. Itt gyorsan magamra vettem egy plusz száraz réteget, betoltam némi gumicukrot a gyors energiáért, aztán tartottunk egy csoporttornát, hogy nem ne hűljünk ki.
Az idő közben nem akart csillapodni, és még egy csoport bemenekült mellénk a szakadó eső elől. A hely kezdett szűkös lenni, és mivel nem számíthattunk javulásra, el kellett indulnunk. Utolsó tevékenységként még magamra erőltettem egy síkesztyűt, és kiléptem az esőre. A cél a 3000 m-en fekvő Altihut volt, ahová reméltük, hogy be fogunk férni, és át tudjuk cserélni a vizes cuccokat.
A menedékház szerencsére nem volt messze, fél óra alatt el is értük, Attilával elsőként szaladtunk be.
Persze óriási tömeg volt az előtérben, aki tehette ide vonult vissza a borzalom idő elől, úgyhogy csak nagy nehezen tudtuk letenni a zsákokat és a bakancsokat. Utánunk a többiek is lassan beszállingóztak, de mire oda jutottam volna, hogy rendelek egy kávét és végre száradhatok egy kicsit, jött az infó kintről, hogy megjavult az idő, már nem esik, úgyhogy most kell továbbmenni felfelé, mielőtt újrakezdi. Még 600 m szintet. Ok. Zokni, kabát, csuka, zsák gyorsan fel, aztán irány kifelé.
Szerencsére a mélyponton már túlvoltam, a didergés elmúlt, és megfogadtam Ádám tanácsát, miszerint: „Termel, termel, termel!”, vagyis menj és generálj hőt magadnak. A táj hamarosan megváltozott, magunk mögött hagytuk a zöldellő dombokat és kiértünk a Gergeti gleccserre. Ez sajnos nem volt annyira impozáns, mint az Ausztriában és Olaszországban megszokott jégfolyók, sokkal szürkébb és piszkosabb volt azoknál. Persze ehhez hozzájárult a folyamatosan szürke ég is.
A gleccsertúránk izgalmasan kezdődött, ugyanis élőben nézhettünk végig egy mentőakciót. A szerencsétlen, gleccserhasadékba esett áldozat egy ló volt, ami kb. szügyig süllyedt a vágatba. Sokáig úgy tűnt, hogy az állatnak vége, elhasalt és nem mozdult, de aztán a körülállók segítségével szép lassan felállt és folytatta az útját.
A legproblémásabb terep nekünk is itt kezdődött, a domboldal jegét apró kavicsok fedték, itt ott vízátfolyásokkal, ami instant elesés és lecsúszásveszélyes. Hágóvas híján (amit elcsomagoltunk a duffelekbe és feladtuk lóval) csak nagyon lassan és óvatosan tudtunk felmenni rajta. Akinek volt hómacskája az könnyebben mozgott, a többiek itt-ott közelebbről is megszemlélhették a talajt. A gleccser ugyan végig mellettünk futott, de azon még kockázatosabb lett volna felmenni.
Nagyjából kétszáz méter szint leküzdése után véget ért a kavicsos szakasz és illett átkelnünk a gleccseren. Itt adott egy kis motivációt, hogy felettünk nagyjából 100 méterrel megláttuk a Betlehemi házat, utunk aznapi célpontját. A teljes jégpáncélon persze jól jött volna a hómacska, de a tetején lévő olvadt latyak adott némi stabilitást.
Az izgalmakból még a túra végére is jutott, két 1 – 1,5 m-es gleccserhasadékot is kereszteztünk, a bennük lezúduló jeges vízzel, és más megoldás híján ezeket át kellett ugrani. Maga az ugrás hossza nem tűnt akkora kihívásnak, inkább abból lehetett a baj, hogyha valaki megcsúszik, akkor a jeges vízben találja magát és nem áll meg a gleccser aljáig.
A technika egyszerű volt, a kicsit bizonytalanabbakat két túrabot segítségével húzták át a hasadék felett, a többieket pedig a túloldalt elkapták, hogy vissza ne essenek. A hasadék egyébként nagyon jól nézett ki, de ha valaki beleesik, akkor nem igazán tud élve kijönni belőle. A lehetséges halálokok: fejsérülés, csigolyatörés, fulladás. De ha ezek egyike sem következne be, akkor végső opciónak ott van még a hipotermia.
A gleccser után már csak egy kisebb, 50 méteres kaptató várt ránk, ezen felrohantunk-felvánszorogtunk, ki-ki a maga tempójának megfelelően. Az ösvény a menedékház mellett bukkant ki, ami egy platón kapott helyet. E mögül tűnt elő a sátortábor, ahol az elkövetkezendő három éjszakát terveztük tölteni.
Viszont a nézelődés és pihenés ideje még nem jött el, mert az eső újra rákezdhetett, és senkinek nem volt kedve 10°C-os szemerkélésben vagy záporban és csapkodó szélben sátrat állítani. A duffeleket természetesen keresgélni kellet, átkutattuk utánuk a terepet, végül a menedékházban leltünk rájuk. A sátrat hamar feldobtuk, Attila kifejezetten jó modellt választott. Ezután jöhetett a hegyi lakberendezés: a derékaljak, hálózsákok, párnák stb. elhelyezése.
Így, hogy már áll a menedékünk és biztonságban tudhattuk a még nem szétázott cuccainkat, végre lecserélhettem a vizes ruháimat. Előkerült a tartalék merino zoknim, a téli túranadrágom és a magashegyi bakancsom. Ezzel mintegy öt szintet sikerült növelnem a komfortérzetemen.
A meló persze itt nem állt meg, folytattuk a szokásos tábori teendőkkel: hoztam gleccservizet a slagról, ezt megszűrtük a frissen beüzemelt vízszűrővel, felmelegítettük a gázfőzőnkön, aztán csináltunk kávét, teát és a következő napunkon táplálékul szolgáló űrhajós kaját. A vacsora előtt még elfogyasztottam a csapatunk orvos tagjaitól kapott széntablettát és még egy immodiumot, hogy az előző este még véletlenül se ismétlődjön meg.
Én a Decathlonos bolognai spagettivel kezdtem, Andris tanácsára beledobtam egy fél húsleveskockát, hogy ne legyen annyira édes. Egynek nem volt rossz, de a tészta csak al dente főtt meg, köszönhetően annak, hogy ezen a magasságon a víz már 87 °C-on felforrt.
A kaja után, mivel még mindig nem sikerült felmelegednem, befeküdtem a hálózsákomba és ott vártam egy órát, mire normalizálódott a testhőm és nem fájt kilépni a sátorból. Úgy döntöttem, ideje megnézni a latrinát.
Na, ez volt az igazi kultursokk Grúziából. Bár Andrisék már ellőttek egy-két sztorit és poént, de a valóság egy kicsit megütött (főleg a valóság szaga). A dolog addig rendben volt, hogy a vízhiányos hegyoldalra egy pottyantóst raktak, mert mi mást is építtethettek volna ide. Viszont a zárható és fedett kabinnak a padlójába vágtak egy lyukat, ami nyitott volt, mondjuk úgy, hogy a világra. Tehát kívülről tökéletesen látszott, hogy mi hagyja el a bódét és távozik a domboldalon.
Szóval a taktika a következő: vigyél jó pár tekercs WC-papírt és legalább 3 – 4 lap nedves törlőkendőt és igyekezz gyorsan letudni a dolgot, ha nem akarod, hogy egy két érzékeny részed fagyási sérülést szenvedjen. Extrém, de ezzel jár az alaptábori lét. Amúgy a sátraktól kicsit arrébb, a kövek között adódhatott pár meglepetés, ami a gyanútlan túrázót várta. Itt látszott, hogy van, akinek tájidegen a pottyantós használata.
A táborban esti programként még teázgattunk és beszélgettünk egy sort, de mivel az idő nem akart javulni, mindenki szépen lassan elszállingózott a sátrába. Nem sokkal később meg is érkezett az égszakadás, villámlással, erős széllel. Egyedi volt átélni, hogy az eső veri és a szél szaggatja a sátorponyvánkat, az egyetlen dolgot, ami elválasztott minket a külvilágtól. Leírva kicsit drasztikusan hangzik, de tényleg egy élmény volt. Közben Attilával arról beszéltünk, hogy igen, ez ennyi volt, nem lesz csúcstámadás, ilyen ítéletidőben tuti nem megyünk fel a Kazbekre. Majd helyette megnézzük a Juta völgyet és Tbiliszit. Aztán szépen lassan elnyomott az álom.
Az este folyamán nem sikerült túl sokat aludni, valószínűleg a testemnek még szoknia kellett ezt a magasságot, és a hideget (egy ponton még a pehelykabátomat is a lábam köré tekertem). Az éjjel többször felébredtem, de a vihar elmúlt és csendes volt az idő. Éjfél körül jött az ihlet, hogy ki kell mennem mellékesre, de ez azzal járt, hogy az időközben a sátorponyvára fagyott jégréteget át kellett törnöm, hogy ki tudjak szabadulni. Odakint tejfölködöt találtam és a fejlámpám fénye is csak jó egy méterre világított előre. Így elég nehezen találtam meg a pottyantóshoz vezető ösvényt, amit aztán el is vétettem, és inkább visszafordultam, nehogy a mellékes helyett a mögötte lévő ürüléklavinába sétáljak bele.
Aztán valahogy mégis sikerült elaludnom és az este gyorsan eltelt.
Összegzés
Ez nem volt egy egyszerű nap. A hasmenés tisztességgel megalapozta a túrámat és az időjárás sem segített, a masszív szétázás miatt közel kerültem a kihűléshez. Az Altihut után már elviselhetőbb volt a túra, de igazán csak az alaptáborban tudtam felmelegedni, bár nem ilyen megérkezésre számítottam. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy két nap múlva meglesz a csúcs.
