Kivonat
Repülés és buszozás
Az indulási időpont eléggé egyedire sikeredett, a gépünk 5:10-kor szállt fel Ferihegyről, tehát 2:30-ra mindenkinek a reptéren kellett lennie. Az utazás előtti estén már amúgy is dolgozott bennem az izgatottság, úgyhogy jó, ha három órát sikerült aludnom. „Reggel” kómásan keltem, toltam egy kávét, megöleltem Fannit és indultam is. A reptérre a fuvart a tesóm intézte, cserébe a laptopom egy heti használatáért.
A csoportot hamar megtaláltam, csak azokat az embereket kellett keresni, akik 20+ kilós duffelekkel gyülekeztek. Gyors bemutatkozás és egy kis beszélgetés után jött a szokásos reptéri mizéria. Végre személyesen is megismertem a sátortársamat, Attilát, aki személyi edző és mellette terepfutó kb. 2%-os testzsírindex-szel. Átrendeztük a cuccainkat, aztán beálltunk a sorba feladni a csomagokat.
4:50-re már a gépen ültem, ami szokatlan módon pontosan is indult. Az út nagy részét átaludtam, a grúz partok mellett ébredtem. Alattam a Fekete-tenger terpeszkedett, a távolban pedig látszott az Elbrusz havas tömbje.
A reptéren pikk-pakk felkaptuk a csomagokat, pénzt váltottunk, vagy vettünk fel, mert az országban egy kicsit limitált, hogy hol lehet kártyával fizetni. Összevártuk egymást, és itt találkoztam először személyesen a 2. túravezetőnkkel, Ádámmal, a magas, Jézus kinézetű hegyiemberrel, aki megfeszült a lazaságban. A gyors szia-szia után indultunk is a nekünk bérelt, alaposan pimpelt Mercedes kisbuszhoz, ami tovarepített Sztepancmindába, más néven Kazbegibe. A busz a helyi igényekhez mérten nagyon puccosan nézett ki belülről, kaptunk bőrüléseket és kékes-lilás díszvilágítást.
Az úticélunk, Sztepancminda papíron és aszfaltúton jó öt és fél órára volt Kutaiszitől. Az első megállónkat az autópálya mellett, egy eredeti grúz Wendy’s-ben és Dunkin’ Donuts-ban tartottuk. Itt még fogyaszthattunk eredeti, nyugati kajákat, mielőtt belemerültünk volna a grúz kulináris élvezetekbe. A grúzoknak egyébként van egy Amerika-mániájuk, viszonylag sok nyugati étteremláncnak láttuk a logóit út közben. A benzinkúton azért már lehetett néhány helyi terméket is venni, az elfogyasztott hamburger mellé én beszereztem egy adag gyümölcszselés magot és egy rozmaring (kakukkfű?) ízű limonádét. A limonádé leginkább érdekes volt, mint finom, a zselé kissé ízetlen.
A hosszú buszút arra is lehetőséget adott, hogy a túratársainkkal is megismerkedjek. A szót a legtöbbször Robi, a fogorvos és cselgáncs oktató vitte, akinek egyébként egyszerűbb azt felsorolnia, hogy hol nem járt, mint azt, ahol igen. Emellett viszonylag sok témához volt hozzáfűzni valója. Vele utazott Józsi, akihez régi barátság fűzte, több közös utazáson is túl voltak már, és aki egy visszafogott úriember benyomását keltette.
A csapatunkat további két orvos bővítette, Barbi, aki Sopronból érkezett, traumatológus és boldog kutyatulajdonos, illetve Isti, aki idegsebész, Szegeden praktizál és mezőkovácsházi, úgyhogy gyorsan meglettek a közös ismerősök is. Velünk jött még Gábor, aki autógumikkal foglalkozik, és ez volt körülbelül a harmadik túrája, mivel nemrégiben döntött úgy, hogy magas hegyeket szeretne meghódítani. Atiról közben kiderült, hogy van egy 11 éves kislánya, akivel személyi edzőként is foglalkozik. Dorka, a csapatunk legfiatalabb tagja, 18 évesen esélyes volt a „Legfiatalabb magyar, aki megmászta a Kazbek csúcsát” címre, de őt már ismertem a mászóteremből.
A következő megállónk Zestafoni településen volt, itt megvettük a szükséges sim-kártyákat, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, aztán suhantunk is tovább. A repülőről leszállva Andris mindenkit megkért, hogy tartsa a telefonját repülő üzemmódban, mert a két ország közötti díjak pofátlanul drágák (1100 Ft-os percdíj a beszélgetésre, 330 Ft/100 kB adat díj stb.), de egy egyhetes helyi kártya kb. 3000 Ft-ba (10 lariba) kerül, amiért korlátlan netet kapunk. Úgyhogy innentől minden kommunikáció a Messengeren és egyéb szöveges üzenetküldő alkalmazásokon folyt.
Az autópályáról letérve Ázsiába is megérkeztünk, legalábbis közlekedési szempontból mindenképpen. Ha egy kicsit beállt valamelyik út, akkor a helyi sofőrök hangyamódon indultak meg előre, volt, aki a sávjában, volt, aki a murván és akadt, aki a szemközti sávban. Tették mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne forgalommal szemben haladni.
A kulturális sokkot egy kicsit ellensúlyozta a megjelenő táj. A repülőgépről leszállva hatalmas, zöld hegyek vettek minket körül, amik végigkísérték az egész utunkat Sztepancmindáig. Kutaiszitől Tbilisziig az alacsonyabb Likhi hegységen keltünk át (ez köti össze a Nagy-Kaukázust a Kis-Kaukázussal), majd nagyjából a Kura-folyó völgyében utaztunk. Innen az út északra fordult, és lassan beértünk a Nagy-Kaukázus hegyei közé. Az utunkat az Aragvi folyó kísérte, amin több helyen kínáltak raftingolási lehetőséget. A folyót nem nevezném a legszebbnek, ugyanis több helyen folyt a folyómederből a sóder kitermelése, munkagépek álltak a partjain, és ez nagyon felsértette az amúgy csodaszép tájat.
Az Aragvin egy víztározót is kialakítottak, ez volt a Zhinvali Reservoir, egy szép, hegyekkel körülölelt kék tó, számos turistával a partján. Az út innen kezdett masszívan emelkedni és kanyarogni. Itt mindenféle rendszámmal jöttek szembe az autók, voltak oroszok, kirgizek és örmények. Ehhez jött még hozzá, hogy habár jobboldali a közlekedés, az autók kb. felében jobb oldalt volt a kormány, nemes egyszerűséggel azért, mert a helyi mentalitás szerint mindegy, hogy milyen autód van, csak legyen.
Nem sokkal később megálltunk egy tankolásra Gudauri településen. A helyről azt kell tudni, hogy itt üzemel Grúzia legfelkapottabb síterepe, összesen 75 km pályahosszal. De a grúz síeléstől hamar elvette a kedvem Andris története, miszerint 2018-ban volt itt egy komoly baleset, amikor az ülőlift hátrafelé indult el, és kidobálta magából a síelőket, így közel tucatnyian sérültek meg.
Gudauri után a forgalmi helyzet még drasztikusabbá vált, az óriási dugóhoz még az út közepén mászkáló, pihenő tehenek is hozzájárultak. A helyzet pozitív oldala, hogy legalább nagyon szép helyen, a Terek folyó partján rostokoltunk és „mosdóba” is el tudtunk menni. Ahogy továbbgurultunk, kiderült a fennakadás oka is, néhol hiányzott az út fele, és ezt nem forgalmi lámpával oldották meg, hanem rábízták a közlekedők saját józan ítéletére. Egy kicsit az az érzésem támadt, hogy örülnék, ha egy darabban tudnék megérkezni a szállásra.
Aztán valahogy mégis odaértünk. Lecuccoltunk a kisbuszról, Andris egyeztetett a házi nénivel, aztán befoglaltuk a szobákat (a miénkben Barbi, István, Attila és én kaptunk helyet). A szállás elég puritánnak minősült, egyben volt a fürdő és a vécé, de olyannyira, hogy nem volt külön zuhanyfülke, csak egy lefolyó a szoba közepén. De volt benne ágy, amit néhány nappal később igen nagyra tudtam értékelni.
Esti programnak már csak a kajálás maradt, ehhez a Cafe 5047 nevű éttermet választottuk Sztepancminda „központjában”. A megfelelő kulináris élményhez felvásároltunk egy rahedli fogást, hogy mindenki minél többfélét tudjon megkóstolni. Én főfogásnak fűszeres szószban főtt bárányt kértem (itt koriandert használnak mindenhez), de volt sajtos hachapuri (gyakorlatilag egy lepény), chinkali (hússal töltött tésztagombóc), bárány kebab és zöldsaláta (szintén rommá szórva korianderrel) finom vörösborral és elviselhető törkölypálinkával, helyi nevén chachával.
Az étteremben a másnapi programot is megbeszéltük. Az időjárás-előrejelzés szerint borzalmas idő volt várható a hegyen, ezért még nem terveztünk felmenni az alaptáborba, helyette a túravezetőink egy meglepetés túrát szerveztek. Ezen túl pedig reménykedtünk, hogy egy nappal későbbre lesz egy jó időjárási ablakunk, mert különben ugrott a csúcstámadás.
A visszaúton találkoztunk még néhány kutyával, ami megszokott látvány Grúziában. Szerencsére mindegyik állat kap egy chipet a fülébe, amivel nyomon lehet őket követni, és a rendszer működik.
A hosszú nap és a sok utazás után megváltás volt bevágódni az ágyba.
Összegzés
A korai kelés és az egész napos utazás rendesen kivett belőlem, úgyhogy nem a legfittebb állapotomban értem Sztepancmindába. Az ország okozott némi kultúrsokkot, különösen az itt honos vezetéskultúrával, de a táj gyönyörű, a kaják kellően egzotikusak a sok koriandertől, és történt már velem jó pár rosszabb dolog, mint egy pohár grúz vörösbor.
