Túra tulajdonságok
- Szint: 334 m fel, 1154 m le
- Táv: 5,5 km
- Időtartam: 6:15 óra
- Nehézség: nehéz
Kivonat
Grossglockner csúcstámadás
Végre eljött a nagy nap, elindulhattunk Ausztria tetejére!
Reggeli kelés 4:15-kor. Én végig forgolódtam az estét, jó, ha 4 órát tudtam aludni. A szobában vaksötétben, néha a fejlámpa piros fényénél rendezgettem a cuccaimat, majd a megrakott zsákot kint még egyszer átrendeztük (mert mi ugye jófejek vagyunk, nem keltjük fel az egész lagert csak azért, mert mi korán indulunk).
A reggeli a híresztelésekkel ellentétben kielégítő volt, toltam egy adag sonkás, sajtos és lekváros kenyeret a kötelező tejeskávéval. Aztán még egyszer megtöltöttem a kulacsomat 2 EUR-s vízzel, így most már hivatalosan is drágább volt a víz, mint a kulacs, amibe beletöltöttem.
Innen kezdődött a reggeli tánc, a felszerelkezés a tömegben, beülő, bakancs, kamásli, hágóvas felvétele, majd kötélbe kötés és indulás neki a havas mezőnek, 5:50-kor. Az ég eléggé szürkének mutatkozott, de láttuk a gerincen felfelé araszoló csoportokat, akikhez mi is csatlakoztunk. A kötélpartinak természetesen az elejére kerültem, úgyhogy az én feladatom volt a megfelelő tempó diktálása, ami ezen a magasságon nem esett nehezemre, amúgy sem rohantam volna sehova.
Az út elején főleg havas, néhol sziklás részekkel tarkított tájon át haladtunk, ami a Ködnitzkees gleccserhez tartozik, aztán az út elkezdett meredeken emelkedni, és már csak havat láttunk magunk előtt. Ezt a részt Glocknerleitl-nek nevezik, amin megtettünk egy jó adag szintet és lőttünk egy-két fényképet, ahol úgy nézünk ki, mintha az Északi-Sarkon lennénk expedíción. A meredély végén megérkeztünk egy meredek sziklás részhez, ahol a via ferrata szakasz kezdődött (C/D nehézség). Szerencsére az út jól ki volt találva, hogy kicsit megossza a tömeget és csökkentse a forgalmi dugót: a jobb oldali a felfelé vezető út, a baloldali a lefelé vezető.
Ahhoz, hogy gyorsabban tudjunk haladni, a kötelet rövidebbre vettük, és mivel még mindig nem volt nálunk ferrata kantár a biztonságosabb haladás érdekében néhány póznához közteseket raktam. A ferrata előtt a többség leszúrta a túrabotjait a hóba, ezért mi is így tettünk, hogy felesleges ballasztot ne cipeljünk. A jégcsákány azért maradt, azt a technikai mászás végéig magunknál tartottuk. Jól is jött a dry tooling részeknél.
Az első akadályba ezen a vasalt úton ütköztünk. Én felértem az első szakasz tetejére, Réka követett, de egy kedves bunkó túravezető és a két vezetettje úgy gondolta, hogy a mi csapatunkon keresztül fog lefelé ereszkedni (mint írtam, volt külön lefelé vezető ösvény). Ez meg is akasztott minket, ráadásul az út veszélyességét is növelte. A hegyi vezető ugyan magyarázott valamit, hogy mi az elképzelése, de egyrészt nem értettem, másrészt nem is úgy nézett ki, mint akit érdekel, hogy mi ott vagyunk. Mónit és Mikit eléggé zavarta a dolog, teljesen jogosan, és itt döntöttük el, hogy felfelé nincs udvariaskodás, nem engedünk el csoportokat, pláne nem ilyen kiszolgáltatott helyzetben, a kötélpartink közepén át.
A ferratan szépen lassan felbiztosítottuk magunkat, és elértünk egy újabb, meredekebb havas szakaszt. Még korábban a Glocknerleitl-n haladva Miki és Móni észrevették, hogy valaki kicsúszott, pont ezen a részen, de sikerült megfékeznie a saját zuhanását. Szerencsére ezt se Réka, sem én nem láttuk, mert lehet, hogy akkor ott ért volna véget a csúcstámadásunk.
A lejtő szöge és a hó állapota miatt lassan haladtunk, arccal a lejtő felé, csákánnyal segítve a kapaszkodást és a három pont technikát alkalmazva (bár ezt rajtam kívül más korábban nem gyakorolta, de a helyzetnek köszönhetően hamar elsajátították). A havat néha sziklas részek váltották, itt a jégcsákány is jól jött. A lejtőn végül nagyobb komplikáció nélkül felaraszoltunk, és kiértünk a gerincre. Itt le volt szúrva pár jégcsákány a hóba, de a sajátunkat inkább magunknál tartottuk.
Innen kezdődött a mászóút (UIAA II) a Kleinglockner gerincen, amit a biztonság kedvéért szintén biztosítva tettünk meg. Rögzítési pontnak acél oszlopok voltak a sziklába fúrva, kb. 1 – 1.5 m magasságban, hogy téli időben még komoly hó esetén is észrevehetőek legyenek. A biztosítás itt úgy nézett ki, hogy előre mentem, raktam egy hurkot a kötélre és azt dobtam az oszlopra. Ehhez viszont folyamatosan feszes kötélre volt szükség, mivel az eső ember súlyát a többiek ellensúlya tartotta meg. Ebben a stílusban Miki volt, aki abszolút figyelt a biztonságra.
A gerincen először meredeken haladtunk felfelé, nagyrészt sziklás terepen, majd egy vízszintesebb, behavazott, kitett szakasz következett, mindkét oldalán meredek szakadékkal. Mivel a vízszintes szakasz itt már elég szélesnek számított (értsd: két ember szűkösen elfért rajta egymás mellett, a szakadékba esés minimális kockázatával), a forgalmi dugókat itt rendeztük a szembe jövő csoportokkal.
Innen jött a Kleinglockner csúcsa egy sziklás emelkedőn. A csúcson belefutottunk egy kisebb forgalmi dugóba, szláv nyelvű emberek szerencsétlenkedtek egy sort, úgyhogy mi is még jobban belassultunk. A Kleinglocknerre felfelé kevésbe volt para az út, de lefelé, a Grossglockner irányába meredek sziklákon kellett átkapaszkodni a Glocknerscharte-ba, a két csúcs közötti nyeregbe. Szerencsére az előre jutást itt drótkötéllel biztosították. A túránk mentálisan legmegterhelőbb szakasza is itt következett, ugyanis a nyereg egy kb. 3 m hosszú szakaszon úgy futott, hogy körülbelül csak egy nyomnyi szélességben lehetett rajta menni, aminek a két oldalán meredek, 20 – 30 méter mély meredély húzódott. Bár a videókon ez a rész durvábban nézett ki, azért egyáltalán nem bántam, hogy van rajtam biztositó kötél. A meredély túloldalára átérve beraktam egy köztest az első póznára és Rékát azzal biztosítottam át, majd ő átakasztotta a pillangó csomóját és Mónit is behúzta, én pedig indultam tovább, hogy ne zsúfolódjunk össze ennyien egy ilyen kis helyen.
A Grossglockner csúcsára ugyanolyan, főleg sziklás terep vitt fel, mint a Kleinglocknerre, úgyhogy ez egy kiváló alkalom volt a dry tooling elsajátítására. A sziklafal közepén kialakult egy nagyobb forgalmi dugó, előttünk egy pár nem tudott továbbmenni, mert szemből egy szikla mögül folyamatosan bukkantak elő a lefelé ereszkedő arcok. Ezért itt bevártuk egymást, hogy néhány talpalatnyi helyen szorongjunk. Azért, hogy stabilabbnak erezzem a helyzetemet a sziklát folyamatosan fogtam, mígnem valaki a kezem mellett sétált el a hágóvasával. Azt értem, hogy bízik a saját képességeiben, na de akkor is, na!
Az előttünk várakozó pár végül túljutott a sziklán, mi pedig másztunk utánuk. Innen egy nagyobb hajrával már megvolt a csúcs. Felérkeztem, vettem egy nagy levegőt, majd vártam a többieket. Réka szép türelmesen felért, vigyorgott egyet és megölelt, hogy igen, királyak vagyunk. Ezt megismételtük Mónival is és Mikivel is, egy nagy négyes ölelés formájában. Aztán eljutott a tudatomig, hogy megmásztuk a Grossglocknert.
A csúcson szusszanás, kötelező fényképezkedés, a csúcscsoki elfogyasztása következett. Ekkor volt 8:54, tehát a felfelé vezető szakaszt durván 3 óra alatt tettük meg. A hegy tetején sajnos nem tudtunk túl sokat időzni, mert jött a következő csapat, kb. 10 perccel az érkezésünk után már indultunk is tovább, lefelé.
A csúcsörömöt követően gyors volt a visszarázódás a valóságba, mivel ami felfelé kicsit megerőltető szakasznak hatott, az lefelé nagyon megerőltető volt. Nekem elsősorban a helyes ösvény megtalálása volt a nehéz, bár természetesen gyorsabban haladtunk. A nyereg kiszélesedő, vízszintesebb részénél ismét várni kényszerültünk, el kellett engednünk a felfelé tartó forgalmat. Móni itt megjegyezte, hogy ha valaki kicsúszna oldalra, akkor nincs az a jégcsákány technika, amivel megfékezhetné magát. Szerintem is, mondtam, elég szar lenne itt lebucskázni, mert a gleccser aljáig csúsznék. Réka ekkor fakadt ki, hogy legyünk szívesek nagyon gyorsan abbahagyni a lamentálást az elméleti kinyiffanásunkról, mert az ő helyzetén nem segítünk. Úgyhogy innentől inkább a tájra figyeltünk várakozás közben.
A dugó megszűntével indulhattunk lefelé, az eddigi leggázabb szakaszon, merthogy a hó időközben latyakká változott. Itt még lassabban ereszkedtünk a via ferrata tetejéig, mint ahogy feljöttünk. Utánunk torlódtak is az emberek, de el nem engedtünk senkit, mert magunkat sem akartuk szívatni. Egy-egy megcsúszásnál leginkább havas sárban tapicskoltunk, úgyhogy nem volt egy szép ereszkedés. A via ferrata tetejénél kénytelenek voltunk elengedni a gyorsabban haladókat, de itt már-pikk-pakk lemásztunk.
A leszúrt túrabotokat összegyűjtöttük, és nekiindultunk az utolsó komolyabb hegyi kihívásnak, a meredek havas lejtőnek. A melegnek köszönhetően ez is kásává vált ekkorra, néhol csobogó vízzel és látható felázásokkal. Ugyanolyan szép, nyugodt tempóban araszoltunk le, szerencsére gond nélkül. Az egyik laposabb részen megálltunk inni (ezt előtte annyira nem sikerült gyakorolni), és lőttünk pár fotót, aztán folytattuk az utat az Erzherzogba.
A menedékház teraszán ledobtuk a cuccokat, leszereltük a hágóvas, kötél kombót és lerogytunk egy padra (deja vu). Az utunk kb. felével már meg is voltunk…. Itt mindenki magába tolta, amit a zsákjaban talált, zabszeletet, protein szeletet, szárított almát (nagyon jó mászás után), aszalt mangót, stb. Megismételtük, hogy királyak vagyunk, kiegészítve azzal, hogy de legalább már a szívás részen is túl vagyunk. Aztán mindenki intézte a wc, átöltözés, vízvásárlás ügyeit, de mivel már dél volt és le kellett még érnünk a Salm-ba nem sokáig húztuk az indulást.
Lefelé túrabotok elő és indulás. Móni vezette a mentet, hasonlóan nyugis tempóval. Így a lefelé út tökéletesen alkalmas volt arra, hogy szuvenír köveket gyűjtsünk. Mivel az egész hegy kristályos palából állt, ezért nagyrészt szürke, lemezes kavicsokból lehetett válogatni, de volt egy-két szebb darab kvarcosodott kristály, és egy palakő gránát beékelődéssel (a geológus túratárs is hasznos tud lenni). Móninak zöld kavicsot kellett keresni, de sajna olyat nem találtunk.
A korábbi bouldernél, így, hogy felfelé kellett mászni sokkal kevésbé tűnt brutálisnak az út, nem is kellett senkit biztosítani. Aztán megérkeztünk a gleccser széléhez, itt újra kötélre vettük magunkat, mert a hó eléggé kásássá változott, és az előző naphoz képest újabb gleccserhasadékokat vettünk észre magunk alatt.
A via ferrata-ig gond nélkül elsétáltunk, itt találkoztunk egy német lánnyal, aki egyedül jött ki hegyet mászni, a társa addig lent várta a Salm-ban. Kérdeztük, hogy szüksége van-e segítségre, de azt mondta megoldja, menjünk előre. Eléggé bátor vállalkozás, de rendben van, ő tudja. A vasalt úton szépen lassan learaszoltunk, velem zárva a sort. A bekötött kötélen kívül biztosítást senki nem kért, úgyhogy egy kicsit bátrabb volt a csapat, mint az előző napon.
A létrás szakasz aljához érve teljesen váratlanul ért minket, hogy az előző napi hótakaró lejjebb is húzódott és sokkal sárosabbá, latyakosabbá vált. Ez megnehezítette a lejutást, Miki előre biztosította Mónit, aztán követte, én pedig Rékával játszottam el ugyanezt. A német lánynak, aki nem sokkal felettünk járt a ferrata-n Miki felszólt, hogy nincs-e szüksége mégis biztosításra, mert ez a rész egyedül eléggé rizikós, de ő nem élt a lehetőséggel. Eközben velünk szemben megjelent egy osztrák csapat, még a havas rész kevésbé meredek szakaszán. A latyakos meredek lejtőn minél előbb le akartam érni, így jeleztem, hogy őket, hiába felfelé haladnak, nem kívánom elengedni (ők biztos helyen vannak, mi pedig …. nem). Szerencsére türelmesen megvártak minket, a hegyivezetőjük nem állt le problémázni, hogy miért nem tudnak haladni.
A rázós szakasz után egy kevésbé lejtős részre értünk, és itt tartottunk egy rövid pihenőt. Mivel a folyamatos hórétegnek a végéhez értünk, ideje volt egy kicsit átszerelkezni (kötél le, csákány a hátizsákra, túrabot elő, sisak marad). Mielőtt teljesen összeszedelődzködtünk volna Miki akart tenni egy próbát, hogy milyen az, ha elránt minket, miközben be vagyunk kötve. Az első próbálkozásnál Réka volt az áldozat, de ez nem sikerült annyira jól, és Réka sem élvezte túlzottan a megtiszteltetést, hogy repülhetett egyet a mászókötélen. A másodiknál Móni és én kerültünk sorra, sikerült is repülnünk egyet, aztán határozottan belevágtam a jégcsákányomat a hóba, és megállítottam az elszabadult Miklóst.
A további séta viszonylag eseménytelenül telt, de a nap addigi legjobb tempóját hoztuk. A táj változott, az egybefüggő latyakos havat váltották a sziklás-saras részek, ráadásul át kellett gázolnunk két nagyobb patakon, amik az előző nap még nem voltak ott. Mindezt oldalról íves meredélyek szegélyezték random kőomlásokkal. Nagyjából így nézett ki egy felolvadt gleccser mélye.
A szállás előtt még tartottunk egy gyors pihenőt ugyanannál az eredeti Salmhüttenél. Most én is bementem szétnézni (hogy minek, azt nem tudom), lőttünk pár idióta fotót és caplattunk tovább. A Salmhüttébe fél hat körül érkeztünk, ragyogó napsütésben, mormoták és lovak között, a frissen nőtt alpesi füvön. Idilli volt, na.
Megegyeztünk, hogy gyorsan lecuccolunk és aztán kiülünk egy sörre. A szállásadó csajjal abban is megegyeztünk, hogy majd ez után nyilatkozunk a kajánkról. A mai napon egy fokkal kedvesebbnek tűnt, mint két nappal korábban.
A cipőszobában kisebb fennakadást okozott két kisgyerekes család. A lépcsőn lefelé gondoltam udvarias leszek, ezért magam elé engedtem egy nőt, aki az oldalsó ajtón lepett ki. Ez hiba volt, mert két fickó, még egy nő meg vagy öt 8 – 10 éves gyerek követte, akik mind a cipőszobába tartottak. A kedvencem közülük az a kissrác volt, aki hanyatt vágódott a padlón, hogy ő fáradt és az apjának kellett lehámoznia a bakancsat, mert neki nem ment… de ettől függetlenül is, öt gyerek nem könnyítette meg a bakancs levételt.
A hálóteremben már nyugisabban mentek a dolgok. Átöltöztünk, pakolásztunk, én elővettem a pecsételő füzetemet a hiányzó pecsét pótlására, aztán lementem a teraszra. Pontosabban még előtte a kulacsommal útba ejtettem a vizesblokkot, és kiélveztem az ingyenesen elérhető csapvíz luxusát.
Odakint először csak ücsörögtem a napfényben, aztán csatlakozott hozzám Réka, majd Miki és Móni is előkerültek. Rendeltünk 1 – 1 sört, megalapoztunk a vacsorának Réka pálinkájával (igen, a csúcspálinkát itt fogyasztottuk el), és átbeszéltük, hogy azért kicsit para volt a feljutás, örülünk, hogy élünk, de mindenki baromira élvezte. Nem sokkal később megkaptuk a három fogásos vacsorát (amit próbáltunk lealkudni egy fogásra, de nem lehetett), amit alig bírtunk megenni.
Vacsi után még kint ücsörögtünk, lőttem egy díjnyertes mormota videót, aztán mindenki elszállingózott telefonálni, ahonnan hulla fáradtan tértünk vissza. Pontosan ezért még jó ötletnek tűnt nekiállni húzódzkodni a menedékház gerendájához rögzített fogásokon. Aztán hamar úgy döntöttünk, hogy jobb lesz inkább meginni a pálinka maradékát és elkezdeni jengázni, Móni egyedi szabályai alapján.
Az estét nem sokkal később zártuk, elvonultunk lefeküdni, aztán aludtunk, mint a bunda.
Összegzés
Vitathatatlanul ez volt az eddigi legjobb csúcsélményem, itt tényleg azt éreztem, hogy megküzdöttünk azért, hogy felérjünk és megérdemeljük a csúcs-csokit. Az ösvény tartogatott kihívásokat, ráadásul nekünk sem volt túl sok tapasztalatunk havas sziklamászásban, vagy dry toolingban. De a legnagyobb kihívást a többi ember jelenléte és az általuk keltett stressz jelentette. Ennek megfelelően tisztességesen le is fáradtunk a nap végére, de a csúcs minden fáradtságot megért.
