Túra tulajdonságok
- Szint: 813 m fel, 0 m le
- Táv: 3,6 km
- Időtartam: 3:00 óra
- Nehézség: közepes
Kivonat
Grossglockner második nap
A reggeli kelés 6:30-ra volt időzítve, ehhez képest valaki ébresztőjére már 6:15-kor felkeltünk, bár ez már nem sokat számított a hajnali 3 órás rinocéroszhordához képest, akik nem ismerték a piros fényű fejlámpa fogalmát, de cserébe a távozásukkor az ablakot is tárva hagyták.
A reggeli gyorsan lement, legalább hozzáfértünk ahhoz a két konnektorhoz is, amihez előző este esélyünk sem lett volna (persze egy kedves nő gondolkodás nélkül vette volna le a cuccainkat róla, ha nem szólunk közbe). A menüre nem volt panasz, degeszre ettük magunkat lekvárral, kaláccsal és felvágottal. Ezek után fogmosás, wc, beöltözés és indulás a második állomásra, az Erzherzog-Johannis menedékházba.
Az út lankás sziklás terepen indult felfelé, és elhaladt egy emlékhely, valamint a régi Salmhütte romjai mellett (mint később kiderült ez a másodikként megépített Salmhütte volt). Az első rövid szusszanásunkat itt tartottuk és természetesen lőttünk jó pár fényképet. Innen az ösvény fokozatosan vált egyre meredekebbé, és a sziklák között megjelentek a hófoltok is. Nem sokkal később megtartottuk a második, kicsit hosszabb pihenőnket is, ahonnan már beülőben folytattuk tovább a menetet.
Itt már rendszeresen ellenőriznünk kellett a szintet. Na, nem azért, mert az ödéma, vagy más hegyi szörnyűség fenyegetett volna, hanem mert Réka eddigi gyalogosan elért legnagyobb tengerszint feletti magassága 2970 m volt (Etna), és tudni kellett, hogy mikor haladjuk meg ezt az értéket (ahol természetesen mindenki gratulált is neki).
A kb. 3000 m-es szintvonalat magunk mögött hagyva a talaj átváltott összefüggő hómezőbe, és innen a via ferrata aljához egy meredekebb lejtő oldalában kellett traverzálnunk. Úgy gondoltam, hogy ez pont ideális lesz arra, hogy a túratársaim élőben is megtanuljanak kicsúszást megfékezni. A meredélyen (azért nem volt annyira vészes) kicsúsztam a megfelelő vályút, majd bemutattam a négyféle eshetőséget és jöhetett a gyakorlás.
A legösztönösebben Móni érzett rá a feladatra, és szerintem egy kicsit azért élvezte is a helyzetet. Természetesen Miki is kellően bátor volt a feladathoz, szívesen csinálta az első csúszás bemutatását. Réka egy kicsit bizonytalanul állt a feladathoz, nem is annyira akaródzott neki megindulni a lejtőn, így plusz motivációként kicsit rásegítettem a csúszására. Szerencsére az alapokat nagyrészt mindenki elsajátította.
A régi Salmhütte
Az első Salmhüttét 1799-ben építették a hegyre kifejezetten abból a célból, hogy a csúcs megmászását elősegítsék (amire 1800 július 28-án került sor). Ez volt az első menedékház a Keleti-Alpokban, de egy sziklaomlás elpusztította. A jelenleg látható, sziklába vájt menedéket 1883-ban adták át és használták egészen az új Salmhütte elkészültéig, 1927-ig.
A gyakorlás alatt felmerül az a lényegi kérdés, hogy ugyan milyen szituációban fordulhat elő, hogy az ember fejjel előre, hason csúszik le a lejtőn. Én ezt megfelelő színészi vénával demonstráltam (indulás előre, majd „JAJJ NE, elbaszódok!” felkiáltás és csúszás lefelé). Ez meggyőzte a társaságot arról, hogy ezt a fajta kicsúszást is komolyan kell venni.
Amint a csúszkálást befejeztük, indultunk is tovább, innen már sisakban és síszemüvegben (akinél volt), valamint a két túrabotot is lecseréltük túrabot + jégcsákány kombóra. A terep ideális volt, hogy gyakoroljuk a hóban járást.
A havas lejtő tetején elértük a via ferrata ösvény beszálló pontját, itt elengedtünk egy osztrák hegyivezetőt és két társát, majd a legalsó létrafok alatt elkezdtük kötélbe kötni magunkat. Szerencsétlenségünkre a drótkötélpályán éppen hozzákezdett az ereszkedéshez egy szlovák pár, akik nem vitték túlzásba a hegyi biztosítóeszközök használatát, és okoztak nekünk egy kis forgalmi dugót. Ennek az lett az eredménye, hogy 4-en szorongtunk a beszállópont alatt, egy kitett helyen, még biztosítás nélkül. Mindegy…
A kötélparti elejére én kerültem, utánam Réka, Móni, és végül Miki zárta a sort. A biztonság kedvéért raktam néhány köztest a drótkötelet tartó oszlopokra, de a ferrata összességében egyáltalán nem volt nehéz. Viszont cserébe itt tettünk meg kb. 200 m szintet, ami fizikailag és mentálisan is fárasztó volt. A drótkötélpálya a hegy gerincére futott ki, ahonnan már látszódott az Erzherzog menedékház. Itt megálltunk pihenni és vízzel, kajával töltődni, na meg a tájban gyönyörködni, ha már ennyire szép volt az idő.
A gerincről az utunk az első valódi gleccser mellett vitt el. A terep itt sem volt nehéz, de hogy gyakoroljuk a kötélen mozgást, maradtunk bekötve. A döntés egyébként jó volt, de azért kicsit viccesen éreztük magunkat a kontraszttól, amikor mi teljes harci díszben, összekötve vágtunk át a gleccseren, míg egy fickó sima rövidnadrágban, futócipőben kocogott el mellettünk.
A gleccser távolabbi részén láttunk is egy-két hómegtörést, ami alatt gyanúsan egy-egy gleccserhasadék húzódott. Ezek ránk nem jelentettek veszélyt, mert messze voltak, de mutatták, hogy miért indokolt így közlekedni a gleccseren.
A havas részen viszonylag gyorsan átjutottunk, ezután jött az utolsó technikai kihívás, egy sziklás gerinc. A terep egyébként itt sem volt lehetetlen, de ekkor már túl voltunk a túránk kilencven százalékán, egy hosszú ferrata pályán és gleccseren, és mindenkinek fogytak a fizikai és mentális tartalékai. Pont ezért egy kicsit be is lassultunk, egy egyszerűbb sziklánál pedig Rékát biztosítani is kellett az ereszkedéshez.
A boulderek után még jött egy meredek kaptató, a végén a menedékházunkkal. Az Erzherzog portájára felvonszoltuk magunkat, ledobtuk a táskáinkat és lerogytunk a legközelebbi padra. Kis pihenő után becsekkoltunk, aztán a teraszon leültünk kajálni, sorban, mint a verebek (a tonhalsaláta itt még finomabb volt, mint tegnap). A kilátás azért kárpótolt a korábbi szenvedésért, ráadásul pont időben értünk fel, mert határozottan formálódott egy cumulonimbus felettünk (milyen jó, ha az ember meteorológust is hoz magával a túrára).
A kaja után elfoglaltuk a szállást, berendezkedtünk, és átpakoltuk a cuccainkat, hogy másnap minimális súllyal és csak két hátizsákkal hódíthassuk meg a csúcsot. Aztán beültünk az étkezdébe 1-1 italra, illetve felavatni a csak erre a túrára vásárolt magyar kártyát. Sajnos a választott játékban, a zsírban Miki mindenkit kegyetlenül megvert, annak ellenére, hogy életében először játszott. Mázlista…
Itt az Erzherzog-Johannis hüttéről illik megemlíteni, hogy amúgy ez Ausztria legmagasabban fekvő menedékháza (3454 méter), ami egyedi következményekkel jár. Egyrészt az ellátmány egy drótkötélpályán, egy nagyobb fajta teherfelvonóval érkezik fel. Másrészt vezetékes víz természetesen nincsen, így valószínűleg forralják az olvadt hólevet, hogy legyen mit fogyasztani. Szóval itt az ivóvíz is fizetős volt, 2 EUR egy töltés, a WC pedig száraz, azaz egy gigantikus pottyantós. Mosakodási lehetőség nincs, úgyhogy marad az ember legjobb barátja, a nedves kéztörlő.
A menedékház adottságaihoz volt köthető életem eddigi legextrémebb fogmosása is. Rékával megkérdeztük a szállásadónkat, hogy ugyan ezt hogyan kéne lebonyolítani, ugyanis a vizesblokkban mosdó nincs, de pottyantós fölött azért meg már mégsem. Erre a pultos jelezte, hogy a fogmosásra kifejezetten alkalmas a terasz, csak majd nagyot köpjünk. Öhm, ok. Szóval a kb. 4 °C-ban, a szitáló esőben, dideregve mostunk fogat a teraszon, nagyon rapid módon. Egy élmény volt, az biztos. Mikiék bölcsebbek voltak, ők inkább hagyták az egészet a fenébe.
Az estére már nem maradt túl sok program, a korai induláshoz időben kellett lefeküdni, bár én nem nagyon tudtam elaludni (kb. 8:30 volt), ráadásul a magyar és osztrák hálótársak sem voltak a legegyszerűbb esetek (hangoskodás, ablaknyitogatás, veszekedés stb.). Nem számít, másnap csúcsot támadunk!
Összegzés
A második napi túránk lazán indult, aztán elkezdődtek a kihívások a via ferratánál és kitartottak majdnem a célállomásunkig. A túra alapvetően fárasztó volt mind fizikailag, mind mentálisan, de az élményért megérte felmenni.
