Túra tulajdonságok
- Szint: 735 m fel, 233 m le
- Táv: 7,4 km
- Időtartam: 4:00 óra
- Nehézség: könnyű
Kivonat
Grossglockner első nap
Kora reggeli indulás, Mikiék 5:10-re jöttek értem, már Rékával kiegészülve. Az éjjel szokás szerint viszonylag keveset sikerült aludni, úgyhogy a kelés nem esett jól. Az autóban a jó hangulatot a magyar Spotify-lista alapozta meg, ami mellett azért tudott menni az ismerkedős dumálgatás. Megtudtam például, hogy Móni geológus, Miki pedig alapvetően világítástechnikával foglalkozik a televíziónál. Na meg azt az apróságot, hogy már 10 éve együtt vannak.
Az út gyorsan telt egy szombathelyi és egy ausztriai megállóval, aztán lassan beérkeztük a Hoche-Tauern Nemzeti Parkba. Itt volt egy kisebb kavarodás, hogy nekünk pontosan merre kell mennünk, mivel nem volt egyértelmű, hol fogunk tudni leparkolni. Az opciók között volt Winkl, Heiligenblut, a Glocknerhaus és még a Lücknerhaus is. Végül hosszas mérlegelés után kifizettük a Panorámaút díját (40 Eur-t), és a Glocknerhaushoz mentünk fel, ami utólag kifejezetten jó döntésnek bizonyult. Az autót letettük a Glocknerhaus parkolójában, és felkészültünk az első napi túrára, a Salmhüttébe, a várható 3 órás hosszal. Ekkor kb. 15:00 volt.
Grossglockner Panorámaút
A Grossglockner Panorámaút, vagy Hochalpenstraße Ausztria legmagasabban fekvő aszfaltozott hágóútja, ami vonzza az autós és motoros túrázók tömkelegét, akik egy kis élményvezetésre vágynak a gyönyörű Hoche Tauern nemzeti park látványával. Az út Bruck és Heiligenblut között fut 48 km-en át, legmagasabb pontját a Hochtor hágónál, 2504 m-es éri el. A felkapottsága miatt az utat számos kiszolgáló egység szegélyezi (kiállítások, múzeumok, vendégházak, stb.). Aki viszont ilyen élményre vágyik, annak számolnia kell a 40 EUR/gépjármű használati díjjal.
A felkészültségünket jól jelezte, hogy zsír új cuccokkal jöttünk, pl. 3 hátizsáknak is ez volt az első útja (a Zajo verhetetlen volt mindenkinél), de 3 jégcsákány is először látott havat. Az útra felszerelkeztünk, naptejeztünk és elindultunk a Stausee Margaritze víztározó mentén. A legjobb, hogy egyből lefelé mentünk, ami mentálisan kifejezetten hasznos, hiszen így lehet tudni, hogy ezt a szintet pluszban még felfelé is meg kell majd tenni. A lejtőn kb. 10x álltunk meg fotózgatni, aztán a két nagy gát után elértük az út durván emelkedő szakaszát. Az eleje még tempósan ment, aztán kezdett fogyni a lendület. Persze a táj az gyönyörű volt, a víztározó zöldje is egyre jobban előtűnt, és egyre menőbb fényképeket tudtam lőni. Az ösvényen felfelé itt láttam életemben először havasi gyopárt (Réka mutatta), és később több mormotát is. Aztán persze később kiderült, hogy nem is havasi gyopár volt, de ott nagyon örültem neki.
Az út eközben nem lett könnyebb, 2000 m-es magasságból mentünk fel egyhuzamban, kb. két kilométeren át 2500 m-re. A túrabot kifejezetten jól jött, és már itt is gyakorolhattuk a bejáratott francia hegyivezető tempót. A lejtő tetején nyomtunk pár gyors képet, aztán nekiestünk kajálni, mindenki azt, amit hozott. A csapat eléggé együttmozgott kaja terén, mindenki bepakolta a kötelező magokat, házi zabszeletet, csokiszeleteket és kolbászt.
A röpke pihenő után már lankásabb szakaszon indultunk tovább, a hátralévő kb. 200 m szintet már egyenletesen emelkedve tettük meg, így kevésbé kerültünk a végkimerülés állapotába.
Az idő itt kezdett hűvösebbre váltani, pláne amikor árnyékba is kerültünk. Felfelé átmentünk néhány vízfolyáson (a terepfutó cipő nem kedveli), illetve kapukkal elzárt tehénlegelőkön (a bocit simogatni tilos, mert megesz). Szerencsére főleg mormotákkal, illetve a menedékház előtt egy birkacsordával találkoztunk. A beérkezés már laza volt, de az előzetes háromórás becslés helyett este 7 utánra sikerült csak odaérni.
A Salmhüttéhez felérve kint ledobtuk a cuccainkat és bementem rendezni a foglalásunkat. A házigazdánk egy kisebb lecseszéssel kezdte, ugyanis a vacsora 6-tól volt, de valahogyan majd megoldja, hogy nekünk is jusson valami. Amikor jeleztem, hogy mi nem kérünk vacsorát, jött a kellemetlen meglepetés, miszerint a vendégéjszakához kötelező volt legalább egy kaját fogyasztani, vagy a reggelit, vagy a vacsorát. Még szerencse, hogy ezt sehol sem írták, és hogy hoztunk egy rakás kaját…. Mindegy, akkor legyen a reggeli. A személyzet ezután már nem tűnt túlzottan szimpatikusnak. Nem baj, megmutatták a Schuraum-ot, a fekhelyeinket a padláson, és elmagyarázták menedékházban érvényes szabályokat is.
A becuccolás és az elrendezkedés után lementünk kajálni. Nekem az előző nap elkészített tonhalsaláta jutott, és örültem, hogy azt az adagot már tovább nem kell cipelnem. Aztán még betoltam egy kicsit Réka fölös kolbászából és sajtjából.
A következő lépés a családdal való kommunikáció volt, ami külön kihívásnak bizonyult. A térerő keresése esőtánchoz volt hasonlatos. Volt ugyan egy kő a domboldalon, amire festettek egy mobilt, hogy itt a térerő, de olyan volt, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Anyánál kicsengett, de őt nem értem el, Fannit legalább sikerült, úgyhogy megkértem, hogy jelentkezzen a szüleimnél a részletekkel.
Aztán lőttünk még néhány képet a menedékházról, pakolgattuk a cuccainkat balról jobbra, majd jobbról balra, aztán eltettük magunkat a másnapi túrára. Mivel én még este 9-kor nem vagyok képes az alvásra, Réka jó fej volt és beszélgetett még velem egy sort, leginkább a túrázásról, és hogy hogyan is kerültünk mi ide.
Összegzés
Az utazás kicsit fárasztó volt, de viszonylag időben beértünk a Glocknerhaus-hoz, leszámítva a tétovázást a Panorámaúton. A túra kicsit meglepett minket az első ötszáz méter hirtelen szinttel, de szokás szerint a látvány kárpótolt. A Salmhüttét kevésbé felszereltnek találtam, mint a Stüdlhüttét, és a kötelező kajálás is rosszul érintett minket, de azért nem volt kibírhatatlan a helyzet.
