Kivonat
GR 20 8. nap, Refuge d'i Parili - Conca
Túra tulajdonságok
- Szint: 305 m fel, 1.104 m le
- Táv: 13,1 km
- Időtartam: 5:20 óra
- Nehézség: közepes
Az utolsó reggel még mindig korai keléssel indult, 6:00-kor már kiugrottunk a hálózsákból és összeraktuk a cuccainkat, a későn érkezők pedig még szunyáltak egy sort, úgyhogy a francia barátaink ajtó híján egy matraccal szigetelték el a szomszédos konyhát a hálótól. A reggelit és a pakolást gyorsan letudtuk, viszont a recepció csak 7:30-kor nyitott, ezért volt egy kis időnk ücsörögni és élvezni a tájat, ami így egyedi élménynek bizonyult. Idő közben a három francia útnak indult, nekik sok szerencsét kívántunk az utolsó szakaszra. A reggeli fényben elköltött kávé után pedig mi is elindultunk.
A terep nem sokban változott az előző naphoz képest, folytatódott a botanikuskert utóérzés, amit nem sokkal később fenyőerdő váltott, autónyi sziklákkal tarkítva. Rövid időn belül feltűnt a napunk első látnivalója, a bizalomgerjesztő Punta di l’Anima Damnata (1.091 méter) sziklatornya. Magyarul az Elátkozott Lélek Csúcsa, a helyi legenda szerint nevét a csúcs körül kisértő fiatal nő szelleméről kapta. Ettől függetlenül a Summitpost alapján a csúcs kiváló mászócélpont. A hegység ezen oldala egyébként hasonló sziklatornyokkal volt teletűzdelve, ami nekem leginkább Montserrat sziklatornyait juttatta az eszembe.
Eközben folyamatosan erősödött bennünk az érzés, hogy lassan valaminek a végéhez érkezünk. Technikailag persze a túraösvény végéhez, nem is kérdés, de ehhez erősen kapcsolódott a változás érzése, hogy ezzel az úttal az elmúlt napokban megszokott életmódot is magunk mögött hagyjuk, nem lesznek beérkezések és random ismerkedések. A terepből ezt onnan ismertük fel, hogy a szint folyamatosan csökkent, egy-egy rövidebb emelkedő szakasszal, bár lehet, hogy csak azért, mert idegen lett volna az út stílusától, ha nincs benne egy-két kaptató és kitett szikla.
Az első ilyet, a Bocca Villaghello nyerget (1.065 méter) négy kilométerre a Parili menedékháztól értük el. A terep sziklára váltott (csak olyan levezető jelleggel), és a fák ennek megfelelően megfogyatkoztak. A nyereg előtt gyorsan lőttünk egy raklap fotót, mert arra számítottunk, hogy ha átérünk, akkor elfogynak a magas hegyek. Csalódnunk kellett, nem fogytak el…
A nyereg után a kezdeti nagyobb tömböket egységes, kiterjedt boulderek váltották, amik megszilárdult lávaömlésnek néztek ki (nem vagyok geológus, úgyhogy marad a „valószínűleg”). Ezeken nagyon szórakoztató átcaplatni, nincs olyan pontjuk, ami ne lejtene valamelyik irányba, de a rücskös felületnek köszönhetően még a meredekebb felszínen is tartott a bakancs.
Az első pihenőnket a Punta Pinzuta patak völgyében tartottuk. Az útikönyv szerint a víz alkalmas fürdésre, ezt az előttünk haladó német társaság ékesen bizonyította, mire odaértünk, ők már nyakig bent voltak. Nekem viszont annyira nem tűnt vonzónak és tisztának a patak, úgyhogy maradtam a kenyérnél és sajtnál. A kajához kellő zenei és vizuális aláfestést adtak a felettünk lévő kis zúgók.
A pihenő után egyre jobban sűrűsödött a növényzet, fenyőt már csak hébe-hóba láttunk, visszatértek a lombhullatók. Én életemben először itt láttam parafát, ennek megfelelően jól körbe is fotóztam. Nem sokkal később elértünk az utolsó, említésre méltó terepakadályunkhoz, a Bocca d’Usciolu hágóhoz, ami egy kábé 80 centi szélességű bevágás két sziklatömb között. Az elmúlt napok malamut méretű mászásai után ez nagyjából uszkárnak felelt meg.
Innen már nem sok volt hátra a földúton, egy rövid, de meredek lejtő, majd a sűrű erdőben elértünk egy forráshoz, ahol már egy étterem táblája is ki volt függesztve. A hűs víz nagyon jólesett, már kezdtünk a saját készleteink végére érni.
A forrástól már betonút vitt be minket Conca településére, visszacsöppentünk a civilizációba, fölöttünk megjelentek nagyfelszültségű vezetékek, és előttünk az erdei növényzetet olajfák ligetei váltották. A hőmérséklet is nagyjából 30 °C körül lehetett, teljesen szürreálisnak tűnt, hogy pár napja még 5°C-ban dideregtünk egy menedékházba menet.
A városban kellett még egy kis séta, aztán meg is volt a nagy pillanat, megéreztünk a GR20 Barhoz. Kis keresés után megtaláltuk az út végét jelző táblát, és Fannival ellőttük életünk egyik legelégedettebb, vagy talán legboldogabb fotóját, egy kis fáradtsággal megfűszerezve. Majd leültünk egy pár percre a tábla melletti padra, hogy tudatosuljon bennünk, mit is vittünk véghez az elmúlt napokban.
Az ücsörgés nem tarthatott sokáig, mert mindketten megéheztünk a nagy túrázásban, és amúgy is kijárt egy győzelmi kóla. Úgyhogy a nyilvánvaló helyet választottuk, a GR20 Barban bedobtunk egy sültkrumplit és egy cukros löttyöt. Nem sokkal később beért minket a 3 francia (nem tudjuk, hol sikerült megelőzni őket), és szokás szerint félig angolul, félig franciául, de gratuláltunk egymásnak az elért teljesítményhez. Aztán ők mentek is tovább, hogy elérjék a korábbi buszt. Mi komótosan ettük tovább a sültkrumplit, ahogy a 13:30-as busz kigurult, azt gondolván, hogy innen nem kell rohanni sehová, Porto Vecchio megvár, majd jön a másik busz. Aztán elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy ez mégiscsak Korzika, utána kéne nézni, hogy mikor jön a következő busz, mert azzal már jó lenne elmenni. Ekkor jött az internet által gerjesztett pánik, ugyanis a honlap szerint két busz van naponta, 8:00-kor és 13:30-kor. Szép, gratulálok magunknak, szép munka volt, akkor most gyalogolhatunk Porto Vecchióig (vagy stoppolunk, hátha valaki megszán). Aztán a helyi pultosnak, egy angol-francia-olasz-jelnyelv koprodukció után sikerült elmagyaráznia, hogy van még egy busz négykor, de azt lehetőleg már ne késsük le.
A kajánk elfogyott, de ücsörögni még mindig jólesett, és közben nézhettük az elégedetten-kimerülten beérkező embereket, és azt, hogy van-e közöttük ismerős arc. Elsőként a brit pár jelent meg, ők is leültek az asztalunkhoz, ittak egy kólát, beszélgettünk pár mondatot tökéletes brit modorban, aztán tiszturam irigylésre méltó módon, zökkenőmentesen zárta a beszélgetést azzal, hogy akkor nekik most meg kell találniuk a concai kempingüket.
A következő csapat a németeké volt, parádés érkezéssel, mindenkin látszott a megkönnyebbülés. Mint kiderült, ők is Vizzavonából indultak, letudták az út kemény részét, és habár nem Mallorca, maradnak még egy hetet bulizni Porto Vecchióban.
A buszunk terv szerint begurult 4 körül, a sofőrnél megbizonyosodtam, hogy tuti ez a mi járatunk és nem kötünk ki mondjuk Bastiában, de megnyugtatott, hogy igen, ez az, semmi gond. A buszút brutálisnak érződött egy hét séta után, vissza kellett szokni az 50 km/h-s tempóhoz. Nekem néhol szabályosan forgott a gyomrom, bár ebben a helyi vezetéskultúra is benne volt.
Porto Vecchióban a buszmegállótól még várt ránk egy jó félórás séta a hotelig, a tűző napon, ez kevésbé hiányzott. A becsekkolást gyorsan megejtettük, a pultos nem beszélt angolul, de az olasz ment neki, Fannival pedig ketten együtt össze tudunk rakni egy értelmes olasz mondatot. A szállás egy picike lyuk volt, de teljesen jó volt aznap estére. Konyhája nem volt, úgyhogy hideg kajákat vettünk a helyi Utilében. A hegyi környezet után egy kicsit megcsapott minket a bőség zavara, hoztunk kenyeret, paprikát, mozzarellát, helyi sajtot, kecskejoghurtot és padlizsánkrémet (ami kiváló) a vacsorához.
A kaja után még rendeztük egy kicsit a cuccainkat, de Porto Vecchio felfedezését meghagytuk a következő napra. Végső lezárásként pedig befeküdtünk a kényelmes, vetett ágyba, hálózsák helyett valódi paplannal, és kóma közeli állapotba merültünk.
Összegzés
A GR20 végére érni leírhatatlan élmény volt. Úgyhogy nem írom le….
