Kivonat
GR 20 7. nap, Refuge d'Asinau - Refuge d'i Parili
Túra tulajdonságok
- Szint: 537 m fel, 1.022 m le
- Táv: 15,3 km
- Időtartam: 6:20 óra
- Nehézség: közepes
A megérzés bejött, szétfagytam a sátorban. Ennek két egyszerű oka volt, egyrészt Fanninak adtam a melegebb hálózsákot, mert fázósabb; másrészt mert a matracom eresztett, így két óránként arra keltem, hogy fújhatom újra, ha nem akarok a földön feküdni. Nagyjából hajnali öt órától már nem is tudtam visszaaludni, csak vártam a hatórai ébresztőt.
Amint Fanni is felkelt, gyorsan összerendeztük a cuccainkat és bementünk a fogadóshoz az életmentő kávéért, hátha most nem csúszunk le róla. Ő franciául annyit kérdezett, hogy kicsi vagy nagy (tej nincs)? Mivel már megszoktuk, hogy külföldön ezerféle méretű és kivitelű kávé létezik, úgy gondoltuk, hogy biztosra megyünk, ne legyen gond, jót fog tenni az a meleg ital, kérünk két nagy kávét. A megtermett úriember elégedetten bólintott, majd öt perc múlva visszatért egy müzlistálnyi kávéval. Hát jó, gondoltam, fura egy szokás, hogy két nagy adag kávét beletöltött egy müzlistálba, de itt biztos így járja, majd tuti hoz hozzá két bögrét. Fanni csak egy sejtelmes „Várjuk ki a végét!” mosolyt villantott. A gyanúja beigazolódott, a fickó megjelent még egy müzlistálnyi kávéval és mosolyogva átnyújtotta, hogy egészségünkre…
Ahhoz, hogy ezt a koffeinmennyiséget el tudjuk fogyasztani, kénytelenek voltunk venni még egy zacskó keménysütit (Canistrelli). Fanni derekasan letolta az adagját, nekem a kétharmadát sikerült elpusztítanom, és a 160-as pulzussal szemben nyert a müzlistál.
Nagy örömömre az előző esti orkánerejű szél nem csinált papírsárkányt a nadrágomból, cserébe teljesen megszárította, úgyhogy végre volt egy normális állapotú ruhadarabom. A sátorban még gyorsan összedobtuk a cuccainkat, visszaszolgáltattuk a matracokat és nekivágtunk az aznapi kihívásnak.
A sziklás hegyoldalról viszonylag gyorsan beereszkedtünk az erdőszintre, és itt is maradtunk egy jó darabig. Az indulás után nem sokkal átkeltünk a Ruisseau d’Asinau patakon, amiről a szálláshely kapta a nevét. Hívogatónak tűnt, de kora reggel túl hidegnek ítéltem a vizét egy csobbanáshoz.
Az ösvényünk egy gerinccel párhuzamosan futott, miközben megkerülte a Punta Alta (1.857 m) és a Punta di u Pargulu (1.785 m) tömbjét. Ennek két előnye is volt, egyrészt az, hogy szinte végig szintben haladtunk, ami iszonyúan jólesett az előző napok mászásai és ereszkedései után; másrészt pedig jóval alacsonyabban mentünk, mint a korábbi napokban, 1.300 méter környékén, így már zöldben haladtunk a szürke helyett.
Az indulás után kb. 3,5 kilométerrel találtunk egy elágazást, a Variante Alpine via les Aiguilles de Bavella ösvényt, ami ahelyett, hogy megkerülte volna a gerincet, egyenesen a Bocca di u Pargulu nyergen át vezetett Bavellába. Ha valaki szeretne egy kilométer távot spórolni 350 méter szintért cserébe, annak jó alternatíva lehet. Mi inkább maradtunk az eredeti ösvényen.
Az élelmiszerkészletünk közben kezdett megcsappanni, a Decathlonos szeleteket már meguntam, de a kolbász-sajt-kenyér kombót azért még nem. Szerencsére az út kb. kétharmadánál várt ránk Bavella települése, ami nem számít valami hatalmasnak, de azért reménykedhettünk egy kisboltban és esetleg egy fagyizóban.
Az utunk az említett gerincet délről kerülte meg, ezen a ponton kinyílt előttünk a táj és felbukkantak a Aiguilles de Bavella sziklacsúcsai, a Punta di l’Acellu (1.588 m), a Punta di l’Ariettu (1.420 m) és társaik, mögöttük a hegység déli vonulataival és néhány baljóslatú felhővel. Ráadásul Bavella előtt az ösvény emelkedőre fogta és néhány kisebb sziklás szakaszt is kaptunk, hogy még véletlenül se felejtsük el, a GR20-on vagyunk.
Bavellába a Col de Bavella nyergnél érkeztünk be, itt Szűz Mária szobra fogadott (Notre Dame de la Neige), aki a hegyek veszélyeitől védi a túrázókat. A környezet viszonylag gyorsan megváltozott, mivel egy komolyabb aszfaltút keresztezi a települést, és a nyeregben lehet könnyebb kis sétákat tenni. Szóval lett egy csomó ember, főleg utcai felszerelésben. De találkoztunk egy-két sziklamászóval is.
A településre egy kőházakkal szegélyezett aszfaltúton érkeztünk be. Első dolgunk volt, hogy keressünk egy megfelelő éttermet. Ez mérsékelt kihívásnak bizonyult, mivel az egész település nagyjából 3 utcából áll. A választásunk a Le Refuge nagyon kreatív fantázianevű étterem – pizzeriára esett, ami tökéletes választásnak bizonyult. A pizzának volt valami helyi sajátossága, korzikai utóíze, de nagyon jólesett normális kaját enni, a rendes kávénak pedig még jobban örültünk. De mindezeket felülmúlta az angol WC által nyújtott komfort.
Immáron teli hassal vágtunk neki az út hátralevő 5 kilométerének, de előtte még kerestünk egy közértet, ahol felpakoltunk hasznos holmikkal, például kenyérrel, sajttal és egy-két csokival.
Az ösvény nehézsége szerencsére nap közben nem sokat változott, egy könnyebb sétának néztünk elébe. Bavella után még találkoztunk néhány kalandvágyó babakocsissal és nyugdíjassal, akik tettek egy kisebb kört, de hamarosan ők is elmaradtak, a miénk volt az erdő.
De nem sokáig. Ismerős emberi hangokra lettünk figyelmesek, amik egyre közelebbről és egyre hangosabban hallatszottak. Nem sokkal később beértük a forrást, a három nyugdíjas francia volt, akikkel még a reggelinél találkoztunk a menedékházban. Látható és hallható módon nagyon jól érezték magukat.
Nagyjából a hátralévő szakasz közepén várt még ránk egy kisebb emelkedő, ami jól kipihent testtel nem jelentett volna problémát. Igazából így sem jelentett, csak a fotókon nézünk ki úgy, mint két szabadnapos zombi a naplementében.
Az emelkedőnk egészen a Foce Finosa nyeregig tartott, innen egy rövid ereszkedés után már nem volt több szint. A növényzetnek hála, úgy éreztük magunkat, mint egy botanikus kertben. Az ösvény tűlevelű bokrok és pozsgások között kanyargott, mintha csak egy japánkertet alakítottak volna ki egy városi parkban.
Kb. 200 méterre az aznapi menedékházunk előtt kereszteztük a Parili patakot és annak forrását. Mint később kiderült, ez a szálláshoz legközelebb eső, iható vízforrás, úgyhogy ennek ismeretében kellett minden vizes tevékenységet beosztani.
A Parili menedékházba érkezve elkapott minket a deja vu a la Usciolu. A fogadós srác listáján természetesen nem voltunk fent, és internet kapcsolatról itt is maximum csak álmodni lehet. Én visszasétáltam a forrásig, sőt még tovább száz métert, de hálózatot természetesen nem kaptam. A szállásadónk úgy ítélhette meg, hogy már eleget szenvedtünk, úgyhogy negyedóra elteltével közölte, hogy „I believe you!”, majd elmagyarázta, merre találjuk a lakunkat. Köszönjük.
A szállás teljesen rendben volt, egy régimódi, de meleg kőházat kaptunk szorosan egymás mellé fektetett matracokkal. A konyhai felszerelés szintén nem a legmodernebb, de vízforraláshoz pont jó. Ráadásul a ház mellé járt néhány délceg fenyő, úgyhogy a száradó ruháinknak is bőségesen jutott hely (Fanni nem merte előző este kiteríteni a cuccait a szélben, úgyhogy volt mit).
A bepakolást követően eljött az ideje a zuhanynak. Ez volt a következő meglepetés, ugyanis a forráshoz hasonlóan ehhez sem olyan egyszerű hozzáférni, kábé 150 métert kell sétálni a menedékháztól 20 méter szinttel (lefelé).
Az egész alkotás két bódéból áll, és csak jéghideg patakvízzel lehet mosdani. Mivel tisztességes tömeg várakozott a zuhany előtt, nagyjából egy órát kellett várnunk a sorunkra (nekem speciel egy szál törölközőben, Fanni előrelátóbb volt). Így tökéletes alkalom kínálkozott a törölközőbe csavart emberekkel való csevegésre. Itt ismerkedtünk össze korábbi szobatársunkkal, egy vörös hajú lánnyal, akiről kiderült, hogy eredetileg szerb származású, de már Franciaországban él a barátjával. A túrát az ő szervezete kevésbé bírta, bokától lefelé több volt rajta a ragtapasz mint a bőr.
A zuhany egyébként meglehetősen gusztustalan volt, a tálcában bokáig állt a koszos víz, és egy csótányféle is úszkált benne. Ez kellően ösztönzött arra, hogy nagyon gyorsan tudjam le a dolgom, nagyjából macskamosdás szintjén, aztán majd Porto Vecchióban mindent be lehet pótolni.
Idő közben a három öreg is megérkezett, nagyon jól érezték magukat továbbra is, és kiderült, hogy a szobatársaink lesznek aznap éjjelre. Megpróbáltunk kommunikálni, változó eredménnyel. Én franciául tudtam pár mondatot, ők az angollal voltak ugyanígy. De azért nagy haverok lettünk. A szállás viszont nem jött be nekik, szerintük szégyen, hogy ilyen viszonyok uralkodnak Franciaországban. Szerintem meg hozzátartozott az út romantikájához az átalakított parasztkunyhó.
Az este a szokásos módon telt, összeraktuk a maradék űrhajóskajánkat, főztünk egy jó adag gyömbérteát, és így, hogy nem fagytunk és áztunk szét, még a csillagokat is nézhettük. Bármilyen szép volt is, nem tartott sokáig, a fáradtság győzött, fél tízre már ágyban is voltunk, hogy megalapozzuk az utolsó napunkat.
Összegzés
Szép napunk volt, ennyi szint után kellett egy kis lazaság. A szakaszunk szépségéből nem sokat vett le a szint hiánya és talán még jobban ki tudtuk élvezni az útközbeni kisebb piehnőket, kajaszüneteket. Bavella hozta a kötelezőt, jól estek a civilizációs vívmányok, olyannyira, hogy az idelátogató, nem feltétlen hegyi turistákat is jól viseltem. A Parili menedékház előtti szakasz pedig a kedvencem lett a zsurlóival és a pozsgásaival.
