GR 20 6. Nap

Kivonat

Usciolu-ból szokás szerint korán indultunk, és egy rövid, de nem túl megterhelő kaptató után meg is érkeztünk a gerincre, ahol bulderek során kellett áttraverzálnunk. Ez kitartott a Punta Scaddatta (1.834 m) csúcsáig, ahonnan az ösvény leereszkedett a Bocca di Agnone nyeregig (1.571 m). Innen tovább ereszkedtünk egészen a Ruisseau de Forcinchesi patakig, miközben átkeltünk egy gyönyörű pozzine-n. Az út a pataktól határozottan, de nem túl megterhelően emelkedett egészen a Monte Incundine csúcsáig (2.134 m), ahonnan egy meredek, kitett, sziklás szakaszon lehetett leereszkedni a Bergerie d’Asinau menedékházig (1.450 m).

GR 20 6. nap, Refuge d'Usciolu - Refuge d'Asinau

Túra tulajdonságok

Reggel jó túrázóhoz méltón, 5:30-kor keltünk, hogy legyen helyünk a közösségi helyiségben reggelizni és telefont is tölteni. Jól számítottunk, a hely már félig tele volt (a három öreg francia már rég reggelizett), és alig lehetett közlekedni, de konnektor szerencsére jutott.

A pakolás rutinjából egy magyarul elhangzó mondat rángatott ki, miszerint: „Ti magyarok vagytok?”. A meglepetést követő első gondolatom az volt, hogy ennyi, elvesztettük a különlegességünket, nem csak mi vagyunk magyarok Korzikán (ebben az időben, pont ezen a szakaszon, a körülöttünk ülő kb. 10 ember közül). Szerencsére hamar helyrebillent a világ egyensúlya, ugyanis kiderült, hogy a mondat egy ötvenes forma német úriember száját hagyta el, aki a szintén német barátjával jött meghódítani a GR20-at, és azt, hogy magyarul is tud, annak a nem mellékes körülménynek köszönheti, hogy a felesége magyar és valahogyan kénytelen volt megértetni magát az anyósával.

Időközben sikerült elérni a konyha befogadóképességét, úgyhogy ideje volt indulnunk. A kezdés laza volt, pont egészséges mennyiségű szinttel és jó tereppel. Nem sokkal később meg is jelent a szembeforgalom az ösvényen, egy ló és egy szamár képében, akik kísérő nélkül, könnyed elszántsággal tartottak az Ushguli menedékház felé. Valószínűleg ők már fent vannak a GR20 teljesítőinek listáján.

A lankás emelkedő, mintha szándékosan csak bemelegítésnek szánták volna, néhány száz méter után elfogyott, és már jött is a boulderek sora. Szintet nem sokat kaptunk, nagyrészt traverzáltunk, de ahhoz szükségünk volt a scrambling tudásunk összes begyakorolt mozdulatára. Ráadásul hiába festették fel a túrajelzést viszonylag sűrűn, azért sikerült egy-két durvább ereszkedést csinálnunk, amiből hamar hátraarc lett, mert pl.: egy szakadék állta el az utunkat.

A kilátás miatt egyébként nem panaszkodhattunk, a tiszta, száraz időnek köszönhetően kiválóan ráláthattunk a tőlünk délkeletre fekvő vonulatra. A zöldellő fák közül emelkedett ki egy kisebb csúcs, mögötte egy füves-sziklás platóval, ami egy magasabb csúcshoz csatlakozott és kifejezetten csábított, hogy másszuk meg. Ekkor még nem tudatosult bennünk, hogy a kívánságunk hamarosan teljesül, ugyanis szemben a Monte Incundine tömbjét láttuk.

Az ösvény eközben nem változott, ugyanolyan lekerekített sziklákon kellett átevickélni, amiken ugyan elég jól megtapadt a bakancs gumija, de aki bizonytalan a sziklás terepen, azoknak ijesztő lehet a fogások hiánya. Viszont a gyönyörű Punta della Capella gerincért ezt meg kell szenvedni.

A terep nagyjából ilyen is maradt a Punta Scaddatta (1.834 m) csúcsig, hol keletről, hol nyugatról kerülve meg a gerincen sorakozó nagyobb sziklakiszögelléseket. Ez azzal a fenoménnel is együtt járt, hogy nagyon rövid idő alatt kerültünk a nyárból a télbe és vissza. A napos oldalon nem bántam, hogy van rajtam naptej és a póló-rövidnadrág kombó teljesen elég volt, az árnyékban már majdnem jól esett volna egy forró kakaó.

A Punta Scaddatta csúcstól a Bocca di Agnone nyeregig (1.571 m) meredeken lejtett az út, és hirtelen egy lombhullató erdőben találtuk magunkat, egy közeli forrással, ami kifejezetten jól nézett ki. Ezt valószínűleg mások is így gondolták, ezért egy bivakhelyet alakítottak ki a fák között.

A Bocca di Agnone nyereg azért is lényeges volt, mert a GR20 itt kétfelé ágazott. A normál út délnyugat felé tart, a Matalza és Croce menedékházak irányába. A GR20 útvonalát a közelmúltban módosították erre, és így elkerüli a Monte Incundine csúcsát, helyette a Cuscionu platón visz keresztül. A régi út ellenben dél felé indul, felkapaszkodik a csúcsra, majd nem sokkal később leereszkedik a szerencsétlen sorsú Bergerie d’Asinau menedékházhoz.

Az elágazásnál tartottunk egy gyors kajaszünetet és megvitattuk, hogy merre tovább. Ha Matalzáig megyünk, az kb. 2 óra még 300 méter szinttel, tehát lesz egy nagyon laza napunk. De így még mindig egy nappal el leszünk csúszva a foglalásunkhoz képest. Ha viszont Asinaut választjuk, az még legalább 5 óra és masszív 800 méter szint. De cserében itt van csúcsélmény, és akkor behozzuk a lemaradásunkat. Mivel alapvetően bátrak vagyunk és amúgy is túrázni jöttünk, nem menedékházban ücsörögni, az utóbbi választás győzött, még akkor is, ha kicsit combosabb.

Az elágazás után jött egy kis útkeresés egy kisebb elkavarással, mivel a sárga jelzést módszeresen lefestették. Az erdőből hamarosan kiértünk egy helyi mértékkel laposnak mondható rétre, ami néhol már-már a giccs határát súrolta. A fű olyan puha volt, mintha egy golfpályán lettünk volna, és viszonylag sűrűn behálózták a kisebb erek, patakok. A területen az állatvilág is megjelent, kecskék és lovak formájában (ami még mindig egy nagy állat és nem túl bizalomgerjesztő ilyen távolságból). Na ez volt a tipikus Instás hely, szerencsére az ottani celebek nélkül (egy teremtett lélekkel nem találkoztunk Bocca di Agnone óta), lőttünk is jó párdivatfotót a Ruisseau d’Allucia és a Ruisseau de Cavallare patakoknál.

A réti idill még vagy 2 kilométeren át tartott, aztán ismét egy erdőben találtuk magunkat, ahol megnézhettük a francia hadsereg korzikai helikopteres századának egyik egységét. A Ruisseau de Forchincesi patakon a híd le volt szakadva, így valamivel északabbra tudtunk csak átkelni.

Az ösvény innen ismét emelkedőre fordult, és meg sem állt a Monte Incundine csúcsáig. A terep a szokásos lombhullató erdővel indult, nagyon kellemes gradienssel, mintha a Mátrában, vagy a Bükkben jártunk volna.

Mik azok a pozzine-k?

Korzika déli részén több helyen is belefuthatunk kiterjedt völgyekbe, ahol a dús füves tájat több helyen kisebb tavak, vízfolyások szakítják meg, például Lac de Nino, Coscione és Bocca di Agnone környékén is. Ez a pozzine, vagy tőzegláp, ami jellemzően 1.600 – 2.300 méter magasságon fordul elő és a glaciális tevékenység eredménye. A pozzi szó korzikai nyelven kutat jelent, mivel a pozzine-k óriási víztározóként működnek, segítenek a folyók vízhozamának szabályozásában, még a nyári szárazságok idején is. Ennek megfelelően egyedi, dús flórával és faunával rendelkeznek, de a helyi gazdáknak is jó szolgálatot tesznek a haszonállataik tartásában. Nem mellesleg pedig egyedi és lenyűgöző élmény átsétálni egy pozzine-n.

Forrás: Pozzi, Pozzine: Formation Endémique Vegetale; Les pozzines du fiumorbo: une merveille naturelle en Corse

1670 méteren tartottunk egy rövid pihenőt egy forrásnál, itt összefutottunk egy kedves brit párral, akikről kiderült, hogy a hadsereg tagjai és hol máshol nyaralnának, mint Európa legnehezebb trekking útvonalán. Miután elmentek, Fanni emlékeztetett, hogy velük már találkoztunk a reptéren, és nem voltunk valami kedvesek. Lehet a menedékházban vár még ránk egy mea culpa.

A pihenőnk után ismét nekiveselkedtünk az útnak, lassan elfogytak mellőlünk a fák, a talaj egyre törmelékesebbé vált, és 1.800 m-es magasságban kiértünk a gerincre. Technikailag innen sem volt nehéz, viszont a szél felerősödött és a Monte Incundine csúcsán (2.134 méter) már brutálisan süvöltött, sok csúcsörömre nem volt lehetőségünk, lőttünk 3 szelfit és vonultunk is le a szélárnyékba.

A változatosság kedvéért ismét a túranap végére jutott a „kihívás”, a Bocca Stazzunara nyeregtől egy meredek, sziklás, kapaszkodós borzadály várt minket, 500 méter szinttel. A kb. 1,5 km-es szakaszt legalább másfél óra volt megtenni, mert lefelé folyamatosan keresni kellett a lépéseket és a fogásokat.

Ennek megfelelően, mint két zombi estünk be a Rifugio d’Asinau táborhelyre.

A bejelentkezés gyorsan ment, egy nagydarab, jó kedélyű francia volt a fogadós, aki nem nagyon beszélt angolul, de cserébe másodállásban kutyakiképzőként működött. A kávéról éppen lecsúsztunk, úgyhogy vettem egy flakon kólát és egy adag mandulás-narancsos keménysütit (Canistrelli), amit csak ajánlani tudok. Az aznapi megpróbáltatásaink után úgy éreztük, hogy egy tál helyi vacsorát most megérdemlünk, úgyhogy ezt le is foglaltuk.

Mivel az Asinau menedékház 2016-ban leégett és azóta nem építették újra, itt kénytelenek voltunk sátorban éjszakázni. A helyen ugyanazok a legegyszerűbb Decathlonos fesztiválsátrak voltak telepítve, mint minden kempingben, és amikben a Prati után már nem nagyon bíztunk, de legalább itt nem a gerinc közepén volt a kemping.

A sátor berendezése után jött a szokásos kör, zuhany, wc, stb. és bíztunk a jó időben, úgyhogy egy nagyobb mosást is megejtettünk, aminek már ideje volt ennyi nap izzadás után. A zuhany meglehetősen sportosra sikeredett, meleg víz híján könnyen meg lehetett találni a helyet, csak követni kellett a sikolyokat. A mosásba ez után akkora lelkesedéssel vetettem bele magam, hogy majdnem lekéstem a fél hetes vacsorát, már tálalva volt és bemondták a nevünket, amikor beestünk.

A vendéglátósunkról ekkor derült ki, hogy a pozitív tulajdonságai közé tartozik még a főzés, az egész túra legjobb kosztját itt ettem. Előételnek pirított baguettet szolgáltak fel helyi felvágottal, főételnek kaptunk lencsefőzeléket legalább háromféle lencséből és bőven megrakva szalonnával, desszertnek pedig csokipudingot. Az étkezéshez a brit pár is a mi asztalunkhoz került, úgyhogy sikerült egy kicsit közelebbről is megismerkednünk, a srácról kiderült, hogy tiszt és éppen alakulatot váltott, azért vehetett ki ennyi szabadságot, a csaj pedig közkatona és egészségügyisként alkalmazzák. A vacsorához járt még szórakoztatásul egy képzett malinoa is, aki rendkívül cuki és bújós lett pár falat hiú reményében, de sajnos senki sem bizonyult gyenge láncszemnek.

A vacsora után még gyorsan kiteregettem a nedves cuccokat a hegyoldalban kifeszített szárítókötélre és reménykedtem, hogy a szél nem röpíti őket a következő szálláshelyünkig. Fanni emiatt a saját cuccait be is szedte éjszakára, én hazardíroztam, mert nem akartam még egyszer csuromvizesen elpakolni a nadrágomat.

Az éjjel marha hidegnek ígérkezett, egy szál felhő sem volt az égen, így hihetetlenül tisztán látszottak a csillagok, de nem időzhettünk velük túl sokáig anélkül, hogy szétfagytunk volna. A sátor kissé zajosnak bizonyult a nagy szélben, és volt egy olyan balsejtelmem, hogy az én felfújható matracom nem a legtökéletesebb állapotú, úgyhogy nem lesz annyira pihentető estém, mint szeretném.

Összegzés

Ez a nap kifejezetten hektikusra sikeredett, az indulás kellemes volt, a sziklák Punta Scaddattáig hoztak egy kis izgalmat a túrába, a pozzine felejthetetlen élmény volt, azilyen helyeket keresni fogom ez után. A Monte Incudine kaptató könnyebb volt, mint egy ilyen hegytől vártam, de az ereszkedő szakasz bőven kárpótolt az izgalmakért. Az ellátás Asinauban hibátlan volt, de nem bántam volna, ha egy normális sátorban tudunk aludni.