Kivonat
GR 20 5. nap, Refuge de Prati - Refuge d'Usciolu
Túra tulajdonságok
- Szint: 670 m fel, 733 m le
- Táv: 10,8 km
- Időtartam: 5:00 óra
- Nehézség: nehéz
A napunkat kevés alvás és sok didergés után egy reggel 6-os keléssel indítottuk. A hideget leszámítva az idő szép volt, látszottak a körülöttünk magasodó csúcsok és a tenger, a szél elállt, és egy felhő sem tévedt az égre. Ráadásul a beígért, 150 km/h-s széllökések is elmaradni látszottak. Good news, mehetünk tovább!
A reggelink egyszerű volt, sajt, kenyér és egy kis forró tea (a kávéról le kellett mondanunk, a helyi ellátó ismeretlen ideig nem nyitott ki). A szokásos összecsomagolás és reggeli készülődés után már 7-kor el is indultunk (micsoda változatosság a korábbi napokhoz képest), ekkorra már a túrázók többsége elhagyta a menedékházat.
Az út eleje kifejezetten barátságosan indult egy lankás, füves, virágos réten, amit kis dombok tettek változatosabbá (mindezt majdnem 2000 m-en). Ez az idill nagyjából fél kilométer hosszan tartott, ahonnan a terep átfordult slab-es, mászós kihívássá, és így is maradt egészen a Punta della Cappella (2.041 m) oldaláig.
Az első árulkodó jel a meredekség növekedése volt, aztán alattomosan előbb kisebb, majd egyre hatalmasabb sziklák jelentek meg. Így be is lassultunk egy kicsit, de cserébe a hegy keleti oldalán másztunk, úgyhogy ki tudtuk élvezni a reggeli napfényt.
Punta della Cappellánál elértük a lokális csúcspontot. A GR20 nem visz fel a csúcsra, de térkép applikáción találtam két ösvényt, amik igen, úgyhogy, ha már itt jártunk, akkor ezt a csúcsot éppenséggel be is zsebelhettem.
Aztán rájöttem, hogy a GR20 miért a hegy oldalában megy el. Az ösvény abszolút nem volt egyértelmű, bokrokkal benőtt sziklákon legalább 3 – 4, párhuzamos útvonal is a csúcsra tartott. Én valószínűleg egy rosszat választottam, mert egy masszív sziklafal aljában kötöttem ki, amire egy darabon még fel is másztam, de kötél híján az ereszkedés nem lett volna egy életbiztosítás, úgyhogy ezt inkább elengedtem (a helikopterezést nem légimentés formájában szeretném kipróbálni).
Az ösvény innen stabilan ereszkedett a gerinc mentén a Bocca di Laparo (1.525 m) nyeregig, hol jobbról, hol balról kerülve az utunkba akadó csúcsokat (Punta di Campitellu 1.937m, Punta di Campologno 1695 m). A terepakadályokat főként boulderek alkották, amik szerencsére jól tapadtak a reggeli napsütés áldásos hatásának köszönhetően.
A gerincen azért is volt jó utazni, mert úgy éreztük, mintha két világ között nyitott volna egy átjárót. Kelet felé kisebb dombok és a tenger uralta a láthatárt, míg nyugatra a táj vadabb, a csúcsok magasabbak, sziklásabbak voltak, és kiemelkedett közülük a Monte Giovanni 1950 méteres tömbje. Az időjárás úgy tűnt, hogy ehhez a képhez akar igazodni, kelet felé hét ágra sütött a nap és szélcsend honolt, míg nyugaton folyamatosan vándoroltak mellettünk a felhők (amikben túl sok bizodalmunk nem maradt), és néha felbukkant egy kis köd a völgyből.
Bocca di Laparoig (1.525 m) szépen fokozatosan változott a táj, a sziklák után egyszer csak egy lombhullató erdőben találtuk magunkat. A nyergen egy nagyon kellemes kilátópontot alakítottak ki néhány információs táblával és egy-két paddal, ráadásul itt keresztezte a GR-20-at a Mare a Mare Centre hosszú távú túraösvény is.
Mare a Mare ösvények
Korzikán a legismertebb túraútvonal a GR20, de a sziget mérete szerencsére nem korlátozta a természetjárók fantáziáját. Ezért a sok kisebb, helyi túraútvonal mellett három hosszútávú túraösvényt is kialakítottak, amik a Földközi-tengert kötik össze a Tirrén-tengerrel, és tökéletes Korzika-élményt biztosítanak. Ezek a Mare a Mare útvonalak.
Ha valaki egy kicsit könnyebb, de mégis többnapos kihívásra vágyik, a következők közül választhat:
A keresztútnál tartottunk egy rövid pihenőt, megnéztük az infótáblát, aztán nekiduráltuk magunkat a hátralévő szakasznak, mert ismét fel kellett kapaszkodnunk 1.900 m körüli magasságba. Túl sok meglepetést már nem tartogatott az út, a szokásos koreográfia szerint haladtunk: erdőben indulás, lágy emelkedéssel, majd elérjük a sziklákat és egy létrán érezzük magunkat.
A gerincre a Bocca di Punta Mozza (1.807 m) nyeregnél kapaszkodtunk fel ismét, majd a Punta Bianca (1.954 m) csúcsa alatt tartottunk egy gyors ebédszünetet (a sűrűsödő felhők továbbra sem sarkalltak hosszas maradásra).
A pihenőtől már nem volt messze az aznapi menedékházunk, az Uscioulu, de addig még át kellett küzdenünk magunkat a Monte Formicula (1.981m) nem túl barátságos sziklaalakzatain. A napunknak ez volt a legfárasztóbb szakasza, ráadásul a túrabot is inkább akadályozott, mint használt bármit is.
A csúcsot követően néhány száz méterrel magunk mögött hagytuk az utolsó buldereket is, és rátértünk egy nagyobb kövekkel kirakott földútra, ami leereszkedett az Usciolu menedékházig, ismételten fák és cserjék között (a kemping nevének kiejtését próbáltuk kideríteni, de három francia három különböző módon mondta ki, úgyhogy mi innentől maradtunk az Ushgulinál).
A menedékházba 13:30 körül érkeztünk meg, a fogadtatásunkat nem nevezném ideálisnak (bár lehet itt így szokás). A recepciós szerepet játszó két srácnak előadtuk, hogy megcsúsztunk és az előző napi foglalásunkat a vihar miatt szeretnénk áttenni aznapra. Természetesen az ő feljegyzéseikben nyoma sem volt egyikünk nevének sem, úgyhogy megkértek, hogy mutassuk be a visszaigazoló emailt. A telefonokkal nagyjából 10 percig kóvályogtunk, mint hegyi zombik, hogy megtaláljuk azt az egyetlen helyet, ahol van térerő. Mint kiderült, hiába, mert az egyik srác megunhatta a bolyongásunkat, és készségesen közölte, hogy a nem létező térerőt keressük. De ne aggódjunk, végül is elhiszik, hogy van foglalásunk. Köszi….
Hogy még kihasználjuk a jóidőt, a szálláson vettünk két kávét, néhány müzliszeletet és két tartalék konzerv ratatouille-t, ha már ilyen jól sikerült az előző este. Én már kívántam egy adag meleg ételt, úgyhogy be is fizettünk két tál kosztra. A személyzet logisztikája itt is fenomenálisra sikeredett, a két srác, aki várt minket még beszélt is angolul, de az ellátós egy szót sem. Úgyhogy kénytelenek voltunk franciául megszólalni (ekkorra magamra szedtem egy kb. 20 szavas szókincset) és erősen gesztikulálni.
Mire a kávé leért már meg is érkezett a hideg és a köd, mázlink volt, hogy legalább még öt percig élvezhettük a kilátást a környező hegyekre. A teraszról bekényszerültünk a menedékházba, az eddigiek közül a legzsúfoltabba, ahol az ágyban fekvésen és az ágyon ülésen kívül nem sok mindent lehetett csinálni, mert az összes maradék helyet elfoglalták a hátizsákok. Ja és teregetni szigorúan csak kint lehetett (ha köd van, vagy neadjisten esik, akkor így jártál). Szóval a korábban szétázott cuccaink itt sem lettek sokkal szárazabbak. Viszont plusz pont volt az elektromos csatlakozó dugalj a mobiltöltéshez.
A vacsorát hétre vártuk, úgyhogy volt még pár óránk a szokásos tábori teendőkre. A kempingnek még egy hatalmas piros pontot kellett adnom: itt volt melegvíz, ami megváltást jelentett az elmúlt három nap után. Viszont kb. 100 emberre összesen 4 kabin jutott, ezért csak egy „ismerkedős-csevegős” sorbanállásért cserébe lehetett az ember tiszta és boldog.
Az Ushguli kempingben még egy forradalmi újítással is találkozhattam, a frissen feltalált spanyolviasszal, ami nem volt más, mint a szalagos pottyantós. Ahogy a neve is mutatja, az árnyékszék szokásos kialakítása helyett (lyuk a deszkában alatta gödör, you know), itt egy szalagon landolt a végtermék. Ami szilárd, az fennmarad a hevederen, ami viszont folyik, az lecsurog róla (tudom-tudom, űrtechnika). Az ember a dolga végeztével egy ergonomikusan kialakított pedál segítségével tudja mozgásra bírni a szalagot, míg a végtermék lassan, de biztosan megindul utolsó útjára. Hogy ez miért jó? Kevésbé büdös, ami azért plusz pont egy kempingben.
A zuhanyzás-wc-mosás-teregetés kör után el is érkezett a vacsoraidő, felbolydult a szállás. A menü paradicsomos főtt tészta volt zöldségekkel, így Ushguli volt az egyetlen menedékház, ahol csalódnom kellett a főtt kajában, a saját szárított cuccainkkal, vagy a lecsókonzervvel jobban jártunk volna. De legalább meleg volt és ennyi gyaloglás után nem kellett erőltetni.
Az időjárás miatt túl sok hasznosat nem tudtunk kezdeni magunkkal, úgyhogy a hálóteremben foglaltuk le magunkat, én például naplóírással. Mellettünk feltűnt három idősebb francia (60 körül lehettek), két nő és egy férfi, akik látványosan nagyon jól érezték magukat, és be nem állt a szájuk. Nem mondom, egy kis irigység fogott el ennek hallatán, mert nem lenne rossz ennyi idősen Európa legnehezebb túraútvonalán ledarálni egy-két szakaszt, hogy utána önfeledten poénkodjak velem egyidős emberekkel.
Az este legalább 5 fokkal melegebb volt az előzőnél, úgyhogy nem volt gondom a Fanni hálózsákjával. Valaki még éjfél körül beesett mellém, amire megébredtem, de ezt leszámítva viszonylag nyugodtan telt az este.
Összegzés
Végre volt egy szép napunk! Az, hogy nem esett egyáltalán körülbelül 3 szintet javított a komfortfokozatunkon és igazán élveztük a napi túrát. A terepakadályok azért jelentettek némi kihívást, de ettől függetlenül is nagyon élveztük. A legyalogolt 700 méter szint teljesen korrekt, közepesen nehéz túrát takart. Ushgulival kapcsolatosan vegyes érzéseink voltak, egyrészt örültünk a melegvíznek, másrészt a kaja nem volt valami fenomenális és a hálóhely is lehetett volna egy fokkal nagyobb. De ez legyen a legkisebb gondunk!
