GR 20 4. Nap

Kivonat

A San Petru di Verde menedékházat 10:40-kor hagytuk el. Az ösvény egy fenyőerdőn keresztül indult el, lazább meredekséggel. Körülbelül 3,5 km megtétele után kiértünk a törpefenyők szintjére, és itt az út is meredekebbé vált, a talaj pedig sziklássá változott.Reggel kilenckor elindultunk a Gite U Fugone menedékházból, az ösvény egyből egy rövid kaptatóra vitt fel. Ez után egy rövid ideig szintben haladt, majd közel 300 métert ereszkedett. A terep nem nehéz, leginkább földes, néhol sziklás, közvetlenül az ereszkedés után pedig egy rövid szakaszon aszfaltozott úton halad. Az útvonal nagyrészt szintben megkerüli a Punta Ventosa tömbjét, majd lassú emelkedésbe kezd, ami eltart majdnem a Bergerie de Gialgone-ig. Itt egy rövid déli és nyugati szkasz után nyugatra fordul, ahonnan már beérkezünk a San Petru di Verde menedékházba.

GR 20 4. nap, Bocca di Verdi - Refuge de Prati

Túra tulajdonságok

Reggelre a vihar nagy része elvonult, de azért maradt még egy kis csepergés útravalóul. A cuccaink még nedvesek/vizesek voltak, ezért adódott a nehéz döntés, hogy menjünk, vagy maradjunk. A választásunk a két opcióból ismét a várakozásra esett (tiszta deja vu), és mivel a szobában volt vagy 13°C, befoglaltunk egy helyet az étkezőben, és vittünk is pár vizes cuccot, hátha a kandalló előtt már csak nedves cuccok lesznek belőlük. A helyünk igazolásaként vettem egy-egy kávét és teát (Fanni teljesen rászokott a teára Korzikán, amit amúgy utál), amit lehetett szépen lassan szürcsölgetni.

Sajnos az italok egy idő után elpárologtak és a kifogásaink végére értünk, az idő pedig kérlelhetetlenül telt, úgyhogy arra jutottunk, hogy mindenképpen felmegyünk a Prati (1820 m) menedékházba, és onnan meglátjuk, hogy merre tovább. Szortíroztuk a ruháinkat száraz, kicsit nedves és csurom vizes kupacokba, összepakoltunk és elindultunk, nagyjából 10:40-kor.

Körül belül 50 métert tettünk meg az ösvényen, amikor találkoztunk a második esti hálótársainkkal, a brit családdal, akik lefelé jöttek a Pratiból, ahol az előző túranapjukat fejezték be. Kiderült, hogy a menedékháztól a gerincen nem lehet tovább menni, mert 100 km/h-s szél fúj, ezért az egész utat lezárták. Ugyanezt a beszélgetést később megismételtük még legalább négyszer, kétszer a másik brit társaság tagjaival, egyszer a francia párral (a bongyor sráccal es szőke lánnyal) és még egyszer a nyergen a német csoporttal. Szóval mindenki jó fej akart lenni, hogy nehogy fölöslegesen sokat menjünk a semmiért.

De mi nem terveztünk visszafordulni, a megállapodás amúgy is az volt, hogyha rossz az idő, akkor maradunk a Pratiban és maximum a következő napon bepótoljuk a kihagyott szakaszunkat. Igaz, akkor az ötödik napunk közelebb lesz a rendkívül megterhelőhöz, mint a fárasztóhoz, de ez majd az egy nappal későbbi énünk gondja lesz.

A legtöbb visszaforduló csapat egyébként alternatív útvonalat választott erre a napra, elsősorban az időbeli korlátok miatt (azért mindenkinek bele kellett férnie a 2 – 3 hét szabadságba). A legtöbben visszaereszkedtek Col de Verdéig, aztán a D69-es főúton mentek Cozzanóig, gyalog vagy taxival, ahol eltöltöttek egy estét és másnap vissza tudtak szállni a GR20-ra az Usciolu menedékháznál vagy a Bocca di Agnone csúcsnál.

Be- és kiszállópontok a GR20 ösvényen

A GR20 16 szakasza önmagában is elég nagy kihívást jelenten a tűrázóknak, de ezt külön meg tudja nehezíteni, ha nem az egyik végponton, vagy Vizzavonában akarunk ki-, vagy beszállni. Sajnos ez néha elkerülhetetlen, ha az időjárás lehetetlenné teszi a továbbhaladást, vagy az időbeli csúszások miatt nem áll módunkban befejezni az ösvényt. A GR20 déli szakaszán a következő be- és kiszállópontok állnak a túrázók rendelkezésére:

Hotel Monte D’Oro – Bocca Palmento: ez gyakorlatilag egy öt kilométeres kerülőút, amivel Vizzavona település kikerülhető.

Col de Verde – Cozzano: az ösvény itt keresztezi a D 69-es autóutat, ami mellett gyalogosan, vagy taxival el lehet jutni a következő völgytelepülésig, Cozzanóig. Innen rendszeres buszjárat áll rendelkezésre Ajaccióig.

Bocca di Laparo – Cozzano: a Bocca di Laparo nyeregből egy kilenc kilométeres túrán, 900 métert ereszkedve lehet eljutni Cozzanóig, a Mare a Mare Centre ösvényt követve nyugat felé.

Refuge d’Usciolu – Cozzano: egy szintén öt kilométeres, viszont 1.000 méter ereszkedést is tartalmazó útvonal meglepő módon szintén Cozzanóig. Az útvonal az Usciolu menedékháztól néhány száz méterre ágazik el a GR 20-tól, ezt egy útjelző tábla is jelzi.

Bavella: a GR 20 ösvény keresztülvág Bavella településen, innen rendszeres buszjárattal szintén el lehet jutni Ajaccióba.

Felfelé egyébként egész jó volt az ösvény, lényegesen kevesebb esővel, mint előző nap. Az út eleje fenyveseken vezetett felfelé. Sajnos sokat itt sem láttunk, mert esni ugyan nem esett, de masszív köd borította a tájat, amiből néha kibújt egy csúcs, hogy mire elővegyem a telefonomat, addigra gyorsan újra el is rejtőzzön. Néha viszont a nap is tiszteletét tette, csak azért, hogy hamis illúziókban ringasson minket.

Az út a törpefenyves/füves rét szintet elérve lett sokkal meredekebb, és sokkal kövesebb, egészen a Bocca d’Oru nyeregig. Itt még nem volt szükség a korábban említett scramblingre, de már közel voltunk hozzá. Az idő is érezhetően lehűlt, kezdtem kicsit kevésnek érezni a reggel még bőségesen elegendőnek számító rövid futónadrágomat és pulóveremet. Ha a tegnapi nap arról szólt, hogy beköszöntött az ősz, akkor a mai arról, hogy itt a tél.

A nyeregben találkoztunk a német csoporttal, ők voltak az utolsók, akik figyelmeztettek a lezárt útra, és már mentek is lefelé. A kontraszt nagyon szépen látszott az ő felkészültségük és a miénk között, több emberen volt pehelykabát, vastag kesztyű, esőnadrág, sapka stb. Én pedig ott álltam egy rövidnadrágban és egy egyszerű héjkabátban. Ha volt is még valamennyi reményünk, hogy hátha eláll a szél mire felérünk, az pontosan ekkor oszlott el.

A nyereg után már csak egy nem túl hosszú, szintben futó szakasz várt ránk, ami nagyjából ötszáz méteren át tartott. A tejfelködben éppen törpefenyők között cikáztunk, amikor felbukkant a kőépület, ami felébresztette bennem a reményt, hogy nem fogunk teljesen szétfagyni az éjszaka során. Ez az érzés csak fokozódott, amikor megláttuk az előző esti vihar által megtépázott fixen telepített sátrakat.

A menedék belső terét elég minimalistán alakították ki, a hálóteremben látszott a leheletünk, úgyhogy ennyit arról, hogy nem fogunk szétfagyni este. Nem baj, hátha éjszaka, amikor mindenki bent alszik, akkor beleheljük és jobb lesz (nyilván…).

A hálóban ledobtuk a cuccainkat, a hiú reménnyel élve kiteregettünk egy két vizes ruhát, aztán bejelentkeztem az estére és rendeltem két kávét a minimálisan felszerelt „boltból”. Árakat tekintve ez volt a legdrágább menedékház, bár ezen nem kell meglepődni, hiszen az összes érintett épület közül ez volt a legmagasabban és ide csak egy ösvény vezetett fel.

Az idő ekkor körülbelül kettőre járt, úgyhogy bőven volt időnk, amit el kellett töltenünk. A kávé hosszú volt és keserű, cukrot nem kaptunk hozzá, de nekem jólesett, Fannit viszont megviselte. A szállásadónkat (egy húszas éveiben járó, kicsit kelletlen srácot) megkérdeztem, hogy mi a helyzet az időjárással, azt mondta, hogy aznapra le van zárva az út, de még másnap is hasonlóan rossz idő lesz, és 50:50 százalék, hogy tovább fogunk tudni menni. Valószínűleg két nap múlva már enyhébb lesz az idő és akkor tudjuk folytatni az utat.

A kapott infókat megbeszéltem Fannival, és abban gyorsan megállapodtunk, hogy másnap itt semmiképpen nem maradunk, ahhoz drága és ingerszegény a környezet, ráadásul mi sem rendelkezünk végtelen idővel. A hírek nem igazán villanyoztak fel minket, de azért bíztunk benne, hogy másnap hátha mégis mázlink lesz és el fogunk tudni indulni.

A terv a következő volt: ha jó idő lesz, akkor megyünk tovább a gerincen, ha nem, akkor mindenképpen megyünk le és az úton folytatjuk. Ami viszont nem lesz egy kis kerülő, ha jól számoltuk, akkor 26 km, nagyon sok szinttel.

A kávék után még főztem egy jó adag spéci gyógyteát a házban lévő gázfőzőn, aztán megérdeklődtem, hogy be lehet-e gyújtani a kályhában, hogy egy kicsit száradjanak a cuccaink (és ne fagyjunk szét), de a behordott fához nem lehetett hozzányúlni.

Innen csak az aktív időeltöltés maradt, kártyáztunk, beszélgettünk és megfigyeltük az embereket, akikkel össze voltunk zárva, és azokat is, akik csak jöttek, majd továbbmentek. Ilyen volt például egy belga csajtársaság, akik megérkeztek, befoglalták a megfelelő ágyakat a hálóban, eldiskuráltak egy fél órát, majd meggondolták magukat, összeszedték a cuccaikat és továbbálltak.

A menedékházhoz felfelé Fanninak többször is említettem, hogy egy jó levest el tudnék fogyasztani és úgy éreztem, hogy ennek pontosan itt van az ideje. Sajnos csalódnom kellett, ugyanis a menedékház felügyelője nem árult még levesport sem, úgyhogy két ratatouille konzervre esett a választásom.

Nem is kívánhattam volna jobb véletlent, a l’ecsó (ami még mindig ritka hülyén néz ki így leírva) tökéletes átmelegítős kaja volt, a gázfőzőn 5 perc alatt elkészült és körülbelül ennyi ideig tartott betolni is.

Mivel a menedékházban már eltöltöttünk néhány órát, lassan felmerült a mellékhelyiség kérdése is. Úgy döntöttem, hogy vállalkozom a felfedező útra és megkeresem a fülkét, és ha már ott járok, akkor azt is megnézem, hogy milyen a zuhany (a melegvízre kb. 0% esélyt láttam).

A hely nomádságában nem kellett csalódnom, a bódét körülbelül 50 méterre helyezték el az épülettől, szintben lefelé, és a köd miatt semmi nem látszott belőle, még az útjelzőtáblák ellenére is bolyonganom kellett egy kicsit, hogy megtaláljam. Bent a várt dizájn fogadott, egy egyszerű gugolós kialakítással, de legalább le lehetett húzni. A zuhanyról viszont abszolút lemondtam, nincs az a pénz, hogy ebben az időben itt kint tusoljak.

A házban telt-múlt az idő, mígnem egyszer csak, olyan fél hét körül a hálótársaink nagyon izgatottak lettek és kitódultak a teraszra. Fannival mi is követtük őket, hogy vajon mi lehet a nagy esemény, ami mindenkit kivonzott. Nem kisebb dolog, mint hogy a köd elkezdett feloszlani, és a misztikumból előbukkant először csak egy domb, aztán a tenger és végül a lemenő nap is. Most ismertük csak fel igazán, hogy hol is vagyunk, és a világ teljesen megváltozott körülöttünk.

Az alkalmat gyorsan ki kellett használni, úgyhogy magunkra kaptuk a cuccainkat, és tettünk egy gyors esti sétát, mielőtt visszaereszkedett a szürkeség. Ez jót is tett, a zsírozást már kezdtük nagyon unni. Az intermezzora volt egy fél óránk, azalatt elmentünk a szomszédos dombhoz, lőttünk pár szelfit, aztán visszasiettünk a házba, mert a köd kezdett visszaszállni.

Az estére már csak a vacsora maradt, nekem egy adag chilis bab, Fanninak currys csirke. Közben egyre hidegebb lett, de még mindig szállingóztak be emberek a menedékházba, akik közül néhányan a sátrazást választották (de miért?).

Amíg lehetett, a közösségi térben maradtunk és ittuk a teánkat, aminek megvolt az a mellékhatása, hogy miután lement, nem sokkal később ki is kívánkozott. Férfiként ez kevésbé problémás, de nőként azért megnehezíti az ember életét. Viszont annyi pozitívuma volt a ködnek, hogy nem kellett túl messze menni a menedékháztól.

Lefekvés előtt sokáig vártunk a közösségi térben, ahol melegebb volt, hogy a korábban álomra szenderülők beleheljék a hálótermet, de ez nem sokat javított a helyzetemen. A fekvéshez Fanninak odaadtam a hálózsákomat, mert annak egy kicsit alacsonyabb hőmérsékleten van a komfortfokozata. Az éjjel mind a ketten fáztunk, nekem jól jött volna egy sí aláöltözet, de ezt végül egy magam köré tekert törülközővel próbáltam pótolni. Aludni sajnos így sem sikerült a legjobban.

Összegzés

A napi túra alapvetően hideg volt és nedves, de szintet és a távot nem éreztem megterhelőnek (valószínűleg azért, mert hosszabb útra készültünk). A nyeregre felérve már nagyon bántam, hogy nem hoztam magammal egy jó aláöltözetet, és ez az érzés egész este kitartott. A menedékház nem nyújtott túl sok extrát és talán itt töltöttük el a leghidegebb éjszakánkat. De élménynek mindenképpen élmény volt.