Kivonat
GR 20 3. nap, Capannelle - Bocca di Verdi
Túra tulajdonságok
- Szint: 448 m fel, 760 m le
- Táv: 12,8 km
- Időtartam: 5:20 óra
- Nehézség: könnyű
Reggelre a vihar tompult, de még mindig stabilan esett, ami komoly kérdéseket vetett fel bennünk az aznapi túránkkal kapcsolatban, konkrétan azt, hogy biztosan a B variánson akarunk menni, megéri-e felszenvedni magunkat a csúcsra, hogy ne lássunk semmit? A döntést bölcsen a reggeli utánra halasztottuk.
A reggelink visszafogottabb volt, mint a vacsoránk, baguette-et kaptunk lekvárral és az előző nap megrendelt kávéval. De adtak hozzá narancslevet, ami kifejezetten jólesett. Az étkezést bizakodóan elhúztuk, de mire végeztünk, az eső csak nem akart elállni. Így részünkről is maradt a várakozás, egészen reggel 9:00-ig, amikor kénytelenek voltunk elhagyni a faházat és elindulni a csöpögésben.
A szűnni nem akaró szemerkélés miatt a normál A variánst választottuk, és mint később kiderült, nagyon jól döntöttünk. Annyi rugalmassággal azért még éltünk, hogy ha egy isteni csoda folytán délutánra kitisztulna az idő, akkor a normál útról a Bergerie de Gialgone menedékháznál letérve egy kis kerülővel meg tudjuk nézni a Pozzi tavakat. A biztonság kedvéért azért az induláshoz már magunkra vettük az esőkabátot, és felraktuk a hátizsákok esőhuzatát.
Az utat egy rövid, de meredek, köves kaptatóval kezdtük, hogy gyorsan elérjük a szükséges pulzusszámot és bemelegedjünk a napi túrára. Szerencsénkre az eső itt egy kicsit visszafogta magát, néha még egy-egy napsugár is áttört a felhőrétegen. Körülbelül hatszáz méter múlva elértük az aznapi legmagasabb pontot, de a masszív szürke felhőtakaró miatt sajnos nem sokra mentünk ezzel az információval. Innen nagyjából 300 méter szintet mentünk lefelé, még mindig csak minimális esővel.
Az ösvény közben keresztülvágott a Ruisseau de Casso patakon, de valahogy most kevésbé éreztem az ingert a fürdésre. A vízfolyásnak egyébként jót tett a csapadékos időjárás, sokkal impozánsabb volt a nagy víztömeg, ahogy a sziklákon zubogott lefelé, ez megfelelő témát adott néhány jól sikerült fotómnak.
Az ösvény innen egy rövid szakaszon a patak mellett futott, majd kiért egy aszfaltozott szervízútra, ami a menedékházhoz és a Ghisoni sípályához vezetett. Szerencsére nem sokat kellett a műúton mennünk és kevéssel később már ismét felfelé kaptattunk a domboldalban, bár nem annyira meredeken, mint a reggeli kezdéskor. Itt találkoztunk is a helyi fauna egyik képviselőjével, egy foltos szalamandrával és az állat védjegyének számító szögletes vonaglásával.
Nem sokkal később, a következő emelkedő közepe táján úgy döntöttünk, hogy ideje tartani egy gyors kajaszünetet, mert kérdéses, hogy a közeljövőben lesz-e még rá lehetőségünk. Betoltunk egy-egy decathlonos datolyaszeletet és müzlit, aztán visszakaptuk a cuccunkat, és indultunk is tovább.
Az időjárás itt fordult át kellemetlenből borzasztóba, az eső folyamatosan szakadt, és a szélnek köszönhetően az egészet az arcunkba kaptuk. Ennek megfelelően fokoztuk a tempónkat, és ahogy romlott az idő, úgy nőtt a sebességünk.
A ruháim közül először a hosszú túranadrágom adta meg magát. Ez egy könnyű, vékony sziklamászó nadrág; ami jó időben az előnye, az esőben a hátránya. Miután a nadrág már kellően átnedvesedett, a víz szépen lassan lecsorgott róla a bakancsomba is, és szétáztatta azt. Szokás szerint a hardshell bírta a legtovább, de a végén az is feladta. Fanni hasonlóan járt, azzal az extrával, hogy neki az esővédő huzata sem fedett a legjobban.
Az eső beindulása után egy órával már csak egy cél lebegett a szemünk előtt: érjünk be a szállásra. Háttérbe szorult az összes látnivaló és rohantunk a szállásunk felé.
Az időjárás nem csak minket lepett meg, az ösvényen az a néhány túratárs, akikkel összefutottunk, szintén masszív tempózásba kezdett. Az egyik csaj útközben meg is kért, hogy rakjam vissza a hátizsákjára a huzatot, amit lekapott róla a szél, én ezt meg is tettem nagy lelkesen, de az igyekezetem nagyjából egyenlő volt a nullával, mert 20 méter múlva ugyanúgy mögötte lobogott a ponyva.
Mint azt említettem, a reggeli induláskor opciónak meghagytuk, hogy letérünk a Bergerie de Gialgone menedékháznál a Pozzi tavak felé. Na, a menedékház mellett gyorsvonatként száguldottunk el, és mentünk tovább Bocca di Verdi felé.
Az utolsó mérföldkövünk egy híd volt a Ruisseau de Marmano-patakon. Innen bő két kilométerre volt az épület, aminek a terasza rogyásig volt rakva a túrázók hátizsákjával. Bent hatalmas tömeget találtunk, szinte mozdulni sem lehetett, és senki sem úgy nézett ki, mint aki azt tervezné, hogy a közeljövőben átadja a helyét. Szerencsére összefutottunk az előző esti asztaltársaságunkkal, akik találtak egy jó spotot a tűzhely előtt, így egy kicsit tudtunk melegedni. Ez jól is jött, mert a szállásunkra még várni kellett, a tulaj eltűnt valahová. Amint az ujjaim kiolvadtak, rendeltem is gyorsan két kávét, hogy több irányból vegyük elejét a meghűlésnek.
A fogadós végül előkerült, és megkaptuk az instrukciókat a hálótermünkhöz. Szerencsére ez nem egy kis faház volt, mint előző este, hanem egy nagy faház (ami talán eggyel feljebb van a komfortskálán). Ez négy kisebb helyiségre volt felosztva, három szobára és egy konyhára, szobánként 3 db emeletes ággyal. Viszont a vécéhez és a zuhanyhoz sajnos itt is sétálni kellett.
A hálóterembe előttünk csak egy pár érkezett, úgyhogy előnyösen tudtunk választani egy olyan emeletes ágyat, ami mellett volt egy kis hely is kiteregetni a vizes cuccainkat és átvedleni mérsékelten szárazba. Az én zsákom jobban bírta, Fanniéról út közben többször lejött a ponyva, úgyhogy az ő ruhái rendesen szétáztak.
Miután elhelyezkedtünk, elmentem letusolni, de a vizet csak jó szándékkal lehetett langyosnak nevezni. Végül összeraktam a kajánkat, megcsináltam az egyetlen zacskós gulyáslevesünket, és főztem a csodateánkból. Ezzel sikerült egy kicsit szintre kerülnünk, miközben különböző szétázott emberek szállingóztak be a szállásra. Később néhány lakótársunkkal le is spanoltunk, egy francia pár nagyon aranyos volt, és a három fiatal srác is jó fejnek bizonyult, akiktől még néhány francia szó is ragadt rám.
Az este 18:30-as vacsoráig még bőven volt időnk, de túl sok lehetőségünk nem adódott a szórakozásra, és az esőben sétálás ki is vett belőlünk rendesen, ráadásul Fanni még mindig didergett, mert a szálláson sem lehetett több 18 °C-nál. Úgyhogy az az ötletem támadt, hogy szétcipzárazzuk a két hálózsákot, az egyiket magunk alá terítjük, a másikat magunkra, és szépen bemelegítjük. Extraként még egy-egy totál átnedvesedett ruhadarabot is betettünk magunk közé, hátha egy kicsit gyorsabban száradnak, bár ilyen párás időben kevés esélyünk volt az érdemi változásra. Vacsoráig így is maradtunk.
A főépületben már szép tömeg gyűlt össze, mire mi megérkeztünk. Az asztalunkat az első este megismert holland-francia párral osztottuk meg, mellettünk ültek az aznapi hálótársaink és egy új-zélandi – amerikai hölgy. A téma a szokásos volt, ki honnan jött és milyen túrákat csinált, kiegészítve az elkövetkező napok időjárásának megsaccolásával és reménykedéssel.
A menü itt is első osztályú volt, leves helyett előételnek tésztasaláta, főételnek grillezett tarja és sült cukkini besamell-szerű mártásban, levezetésnek egy szelet sajt + kenyér mindenkinek, mert errefelé így illik (tartsák is meg ezt a jó szokásukat), végül desszertnek puding.
Az asztalt a vacsora után gyorsan el kellett hagyni, mert jött a következő turnus. Én még azért vettem két bögre forró csokit (igazából Nesquik kakaót, de ez a lényegen nem változtat), hogy egy kicsit tovább maradhassunk a melegben. A dolgot nem tudtuk sokkal tovább húzni, és kénytelenek voltunk visszamenni a hálótermünkbe a szemerkélő esőben.
A szobánk idő közben teljesen megtelt a közben beszállingózott emberekkel, ami adott egy kis reményt, hogy ennyien hátha egy kicsit jobban be tudjuk lehelni a légteret. Az alvást a korábban megszerkesztett közös hálózsákban tartottuk, így nem fagytunk szét, bár nem is volt a legkényelmesebb, és az éjszaka nem sikerült a legpihentetőbbre.
Összegzés
Ez a nap brutális volt. Teljesen szétáztunk és nagyon keveset láttunk a tájból. Szerencsére ez egy könnyebb túranapon következett be, és nem kellett a sziklás, kitett szakaszok miatt is aggódnunk. De ezt leszámítva tényleg megláthattuk Korzika zordabb oldalát is.
