Kivonat
GR 20 1. nap, Ajaccio
0. nap Indulás Ferihegyről
A gépünk tervezett indulása 21:00-kor volt Budapest Ferihegyről. Az utazásunk megfelelő mennyiségű stresszel indult: először is ott volt a szokásos idegeskedés, hogy mindent megvettünk-e, azokat be is pakoltuk-e és tuti, hogy nem fogjuk lekésni a gépet? Emellett egy kis extra izgalomként a telefonom galériája úgy döntött, hogy ez az ideális alkalom arra, hogy bemondja az unalmast. Ezért nem találtam a korábban készített fényképeimet, de később már az újakat sem. Ez nagyszerű hír egy nyaralás előtt, pláne, ha egy vírus okozza, ami esetleg más érzékeny adathoz is hozzáférhet. Szerencsére kiderült, hogy kártevőről nincs szó, de a galéria később sem állt helyre.
A reptérre amúgy Fanni szülei vittek ki, az édesanyja hüledezett is, hogy milyen nehezek a zsákok. A terminálon lemértük, az enyém 12 kg, Fannié 10, úgyhogy teljesen rendben voltunk. A gép késve indult, ez nagyjából fél órát jelentett, de amúgy is volt vagy 6 óránk az átszállásig, úgyhogy nem kellett aggódnunk.
A Genfi reptérre 23:30 körül érkeztünk, összeszedtük a csomagjainkat, és elindultunk fekvőhelyet keresni. Sajnos ki kellett mennünk az indulási oldalra, és ugyan találtunk kényelmes padot, de az egyik oldalunkon egy arab fickó feküdt, aki magában beszélt és közben rugdosta a padot, a másik oldalon pedig egy hajléktalan, aki nem rég jött be az utcáról, folyamatosan szörcsögött és büdös volt.
Ezt nem sokáig bírtuk, úgyhogy hosszas bolyongás után letelepedtünk a kijárati oldalon, de az itteni, korláttal elválasztott padokon is csak szenvedtünk. Aztán 3:00 körül presszionáltam Fannit, hogy menjünk el a csomagfeladó pulthoz, mert úgyis nemsokára nyit. Itt persze találtunk jó pár kényelmes padot, amin aludni is lehetett.
Reggel (olyan 4:00 körül) két brit turista hülye kérdésére keltünk, miszerint feladtuk-e már a csomagjainkat, amiken éppen aludni próbáltunk. Ezért az indokoltnál egy fokkal bunkóbb választ kaptak.
A csomagfelvétel 5:00 körül nyílt meg, a Security check pedig 5:30-kor, de ekkorra már tisztességes tömeg gyűlt össze a repülőre várva. A gépen kiváló helyem volt, ablak mellett és társutas nélkül. Volt egy közepesen erős elhatározásom, hogy az indulásig mindenképpen ébren maradok és nézni fogom az alattunk elterülő Alpokat, de amint elhelyezkedtem az ülésben, elnyomott az álom, és csak nem sokkal a leszállás előtt ébredtem fel.
1. nap Érkezés Ajaccioba
Ajaccióba verőfényes napsütésben érkeztünk, és már a gépről leszállva feltárultak előttünk Korzika hatalmas vonulatai. A reptér a sziget méretének megfelelően kicsi volt, gyorsan meg is kaptuk a csomagjainkat, és mehettünk a transzferhez. Erre majdnem egy órát kellett várnunk – gondolom, hogy a helyi forgalomhoz igazították a menetrendet -, de legalább 10 perc alatt a városba repített.
Az utazás kellő mértékben megbolygatta a bioritmusunkat, úgyhogy kénytelenek voltunk betérni az első szembe jövő pékségbe (La Boulangerie du Cours), és megvettük életünk első valódi francia croissanját. Sajnos itt nem sikerült megállni, úgyhogy kértünk még csokis croissant, sajtos és baconös Croq Mosieur-t, majd a szomszédban (Green Bagel Café) választottunk hozzá két tejeskávét. Ez egy kicsit sok lett egyszerre, de legalább már reggel kilenckor letudtuk az ebédet is.
Miután a koffein kifejtette áldásos hatását, és a crosissant is sikerült legalább részben megemésztenünk, elindultunk, hogy megkeressük Napóleon szülőházát, ami a térkép szerint 1 km-re volt tőlünk. Ehhez a Rue Cardinal Fesch utcán indultunk el, ami a település turistás bevásárlóutcájának nézett ki, de szerencsére nem volt tele a délelőtti órákban. Út közben belebotlottunk az ajacciói piacba (Marché d’Ajaccio), aminek az épülete nem nézett ki rosszul és az itt árult baracknak és mangónak sem tudtam ellenállni (de racionalizálásnak ott volt az érv, hogy most fel kell tankolnunk rostokból, mert a túrán abból eléggé hiányosan fogunk fogyasztani).
Nem sokkal lejjebb jött a következő látnivaló, a Fesch Múzeum klasszicista épülete, ami a helyi képzőművészeti alkotásokat mutatja be. Úgy éreztük, hogy ezt bőven elég kívülről megtekintenünk.
Tovább a Rue Cardinalon végül kiértünk a Place Fochra, aminek az érdekessége, hogy Napóleon szobrát állították a közepére, itt éppen a konzul szerepében (a Napóleon kultusz mindenhol jelen van a szigeten, néha egy kicsit túlzásba is viszik, mint amikor például Jupiter istenként ábrázolják). Innen öt perc sétával el is értük Napóleon szülőházát, amit egy kis sikátorban, a Rue Saint-Charles-en találtunk meg. Az ajtó fölött egy márványtábla tudósított arról, hogy itt született a nagy francia államférfi. A bejáratnál érdeklődő turisták hatalmas sora kígyózott, úgyhogy itt is megelégedtünk azzal, hogy kívülről megnéztük az épületet.
A kis téren nem sokat időztünk, szűk és tömött volt a sikátor, úgyhogy kikeveredtünk a Rue Notre Dame-ra. Nem sokkal később megpillantottuk a tengert is, ami ragyogó türkiz színekben játszott, és szinte hívogatott, hogy menjünk fürdeni. Sajnos erre viszont nem igazán maradt időnk a vonatindulásig. A citadella (Citadelle d’Ajaccio) melletti parkban, az eperfák alatt tartottunk egy kisebb pihenőt, aztán elindultunk visszafelé.
Így, hogy túl voltunk a város kulturális látnivalóinak felfedezésén, nem ártott egy kicsit gyakorlatiasabb dolgok felé fordulni. Először is kellett egy bolt, mivel még néhány esszenciális holmit be kellett szereznünk az útra, mert pl. kolbászt, sajtot, kenyeret nem reptettünk magunkkal Budapestről. Választásunk a Carrefourra esett, amihez ismét végig kellett sétálni a városon, egy kicsit nagyobb tömegben. A vásárlást hamar letudtuk, és az előbb soroltak mellett még beszereztünk egy gyömbér-kurkuma ízesítésű teát, amit a későbbiekben igen nagyra értékeltünk.
Visszafelé kerestünk még egy kávézót, hogy elüssük az időt és ébren tartsuk a fáradt testünket. Találtunk is egy kis teraszos éttermet, megfelelő mennyiségű árnyékkal. A felszolgáló francia nő elég kelletlenül szedett szét egy négyfős asztalt, hogy nagy kegyesen helyet szorítson nekünk, mindezt persze úgy, hogy egy angol szó nem hagyta el a száját. Itt ücsörögtünk vagy tizenöt percig, étlapot sem kaptunk, de úgy tűnt, hogy mindenki mást készségesen kiszolgálnak. Úgyhogy vettük a zsákunkat, és inkább visszamentünk a reggeli helyünkre. Itt letoltunk még egy-egy karamella lattét, és kértünk két limonádét, amiről kiderült, hogy felvizezett Sprite volt. A cukorból pont elég is volt a napra.
A pékségnél még elidőztünk egy darabig, de egyrészt majdnem elaludtam a székemben, másrészt már késtünk le buszt a Google miatt, úgyhogy 13:40-körül átmentünk a vasútállomásra. Itt ment a klíma és ez nagyságrendekkel javította a közérzetünket. A vonatunk 14:57-kor indult, úgyhogy megvettem a jegyeket és kényelmetlenül elhelyezkedtem a hátizsákomon. Sikerült is aludnom egy fél órát. Természetesen kómásan keltem, és kellett vagy 10 perc, hogy rájöjjek, hol is vagyok.
A vonat nem sokkal később begördült, ezért a biztonság kedvéért megkérdeztem a mellettem ülő osztrák párt (akik jó eséllyel 65+-osak voltak), hogy ez megy-e Vizzavonába? Igen, mondták, és ez elég is volt ahhoz, hogy egy kicsit szóba elegyedjünk. Kiderült, hogy ők is a GR20 miatt utaztak ide, de már túl vannak a túrázás részén, ráadásul az egész szakaszt teljesítették, és most Bastiába utaznak, hogy a következő egy hetet a tengerparton töltsék. Nem semmi teljesítmény!
A vonaton befoglaltunk egy négyes blokkot, de aludni csak szórványosan sikerült. Közben a táj fokozatosan váltott át tengerpartiból lankásba, aztán lankásból dombosba, végül dombosból hegyesbe. Természetesen a hatalmas, 1500 m+-os csúcsok továbbra is ott meredeztek a háttérben.
Vizzavonába fél öt körül értünk be. Az állomásról kb. 5 percnyi sétára volt az első esti szálláshelyünk, a Rifugio l’Alzarella kemping és menedékház, ahová két ágyat foglaltunk. A bejelentkezésénél akadt egy kis fennakadás. Egyrészt a recepciós bácsi kicsit vonakodva beszélt angolul, másrészt nem találta a foglalásunkat. Miután Fanni megmutatta neki a fizetési visszaigazolást egyből készségesebbé vált.
A kempingre egyébként nem lehetett panaszunk. Egyrészt gyönyörű helyen fekszik, a 2389 m magas Monte d’Oro lábánál, amire nagyszerű kilátás nyílik innen. Másrészt a szolgáltatásokkal sem volt semmi gond, az emeletes ágyakat nem zsúfolták össze, tiszták voltak, a vizesblokkba normális vécét építettek, és rendben volt a főző és mosósarok is, sőt még melegvíz is volt a zuhanyzáshoz.
A vacsorakészítéssel sem volt problémánk, terítékre került az első adag Mountex zacskós tészta, Fanni a carbonarát, én pedig a zöldséges-parmezános változatot ettem. A véleményem a Kazbek óta nem változott, még mindig ez a legfinomabb űrhajós kajájuk. Desszertnek pedig elfogyasztottuk a mangót és a barackokat, egyrészt, hogy ezeket másnap ne kelljen plusz súlyként cipelni, másrészt mert az ilyen helyeken árult mangó fényévekkel jobb, mint az otthoni, és teljesen fölösleges tartogatni.
Este, vacsorakészítés közben szóba elegyedtünk a táborlakókkal és túratársainkkal, akik folyamatosan váltották egymást az asztalnál. Először egy holland-francia párral ültünk együtt, velük elég jól eltársalogtunk, aztán egy francia pár jött egy bongyor sráccal és egy szőke csajszival. A témák a túraútvonalakon megszokottak voltak, ki merre járt korábban, mik a következő tervei, hogy halad az útvonallal.
A beszélgetések során viszont rá kellett jönnünk arra, hogy egy kicsit talán alulbecsültük magunkat. A beszélgetőtársaink nagy része északról indult, ők már túl voltak ekkorra az út nehezén. Ráadásul több helyen szakaszokat vontak össze, hogy beleférjen a túra a szabadságukba. Ez persze egyből felvetette bennünk a kérdést, hogy nem voltunk-e túl nyuszik és nem vállaltuk-e alul magunkat így, hogy csak a déli szakaszt csináljuk meg?
Persze a kérdés tárgytalan volt, a szállásokat és repjegyet lefoglaltuk, úgyhogy kár volt ezen rágódni. Inkább végigvettük a másnapi szakaszunkat, és eltettük magunkat másnapra.
Összegzés
Az utazásunk kifejezetten fárasztóra sikerült, soha többé nem utazunk éjszakai, reptéren alvós átszállással. Ajaccio kifejezetten hangulatos város, és az első élményeink a helyi konyha remekeivel is jól sikerültek. A kempingünk kifejezetten tiszta és rendezett volt, panaszra nem igazán lehetett okunk, leszámítva a mogorva fogadósunkat.
