Túra tulajdonságok
- Időszak: 2023 nyár
- Stílus: egyszerű túra
- Szint: 494 m fel, 494 m le
- Táv: 9,5 km
- Időtartam: 3:30 óra
- Nehézség: könnyű
Kivonat
Előzmények
Mivel gyerekkorom óta jártunk Horvátországba nyaralni, számtalanszor láttam a Velebit magasba törő, sziklás csúcsait a közeli szigetekről. A tengerparttól mindez ráadásul még nagyobbnak tűnt, nem véletlen, hogy ez a hegység Horvátország egyik ikonikus nemzeti jelképe. A hegység szerpentinjein sokszor autóztunk már végig, de túrára sosem került sor. Ezért a mostani nyaralásunk alkalmával úgy döntöttünk, hogy ezt a hiányosságot ideje pótolni.
A Velebit a Dinári hegységrendszer tagja, az ország legnagyobb területű hegysége, legmagasabb pontja a Vaganski Vrh (1757 m). Gazdag növény- és állatvilágának köszönhetően hozták létre az Észak-Velebit Nemzeti Parkot, Horvátország legfiatalabb nemzeti parkját, amit bőségesen elláttak turistautakkal. A tájat sokan méltatták a beszámolóikban, így ideális választásnak tűnt arra, hogy a Velebittel megismerkedjünk.
A tervünk egy körtúra volt Oltari település fölötti beszállóponttal, érintve a Dom Zavižan menedékházat, majd egy alternatív úton visszagyaloglás a beszállóhoz. A cél nem az volt, hogy halálosan lefárasszuk magunkat 1000 m plusz szinttel, hanem hogy egy kicsit ismerkedjünk és élvezzük a tájat.
Észak-Velebit Nemzeti Park Dom Zavižan körtúra
Az előzetes tervnek megfelelően 6-kor szólt az ébresztő, de erre még sikerült 20 perc ágyban lustálkodást ráhúzni. Ezután a szokásos teendők következtek, kávé, reggeli, mosogatás, szendvicsgyártás stb. Nyolc körül már útra készen álltunk és indultunk Oltari felé, ahonnan már nem volt messze a nemzeti park bejárata (Babić Siča).
Sveti Juraj-ig lazán a parton haladtunk, itt pedig rátértünk a szerpentinre, ami 1300 m körüli tengerszint feletti magasságig repített minket, egészen a nemzeti park bejáratáig. Az úton felfelé megszaporodtak a fák, eltűntek a kopár sziklák, és 22 °C-ot mutatott a hőmérő, szóval ideális időjárást a túrázáshoz.
A park bejáratánál történt egy kisebb fennakadás, szokás szerint kártyával nem lehetett fizetni, a nálunk lévő 100 EUR-ós bankjegyből pedig még így reggel, nem tudott a pultos visszaadni (a belépőjegy ára fejenként 5 EUR). Szerencsére meg tudtunk vele egyezni, hogy a menedékházban felváltjuk a százast, aztán lefelé rendezzük a tartozást.
A túra egyébként nyugodtnak ígérkezett, a parkolóban a miénken kívül csak egy horvát rendszámú autó állt. A park fogadóházánál fotóztunk egy térképet, mivel az előző este letöltött offline térképünk nem teljesen töltődött le, ami azért is vicces, mert pont azért ezt az alkalmazást választottam, mert volt benne offline térkép. De ezen már nem akadtunk fenn, a mobilos fotó nagyítgatása is tökéletesen megfelelt.
A túra eleinte egy murvás autóúton haladt a Via Adriatica ösvényen dél felé, szerencsére kis forgalommal, amíg el nem értük a valódi erdei ösvényt. Eddig az út lassan emelkedett, az erdőbe betérve viszont egy kisebb kaptatóra kellett felmennünk.
Mellettünk több ponton sziklák bukkantak ki a zöld növénytakaró alól és az utat nagyrészt a tölgyek és fenyők árnyékában tettük meg. Kb. 3 km után kiértünk egy füves domboldalra, ahol kinyílt a táj és feltűnt a tenger a környező szigetekkel (Krk, Rab, Otok Prvić). Lőttünk pár fotót, kinézelődtük magunkat, azonosítottam mindent, amit tudtam, és indultunk tovább a menedékházhoz, amit kb. 500 méterrel arrébb, a Vučjak és a Velika Kosa csúcsok közötti nyeregben találtunk meg. Innen délnyugat felé nagyjából ugyanaz a látvány fogadott minket, de keleti irányban feltárultak a Velebit további csúcsai, észak felé pedig a Nagy-Kapela tömbje. Itt esett le, hogy milyen hatalmas is valójában a hegység.
A Dom Zavižan belseje egy kissé meglepő volt, láttam jó pár militáns plakátot és a hozzájuk tartozó, militáns kinézetű, kalasnyikov tetoválású fazont, ami a menedékházak megszokott látogatóihoz képest tájidegenül hatott, mert inkább egyetemistákra és laza nyugdíjasokra számít az ember ilyen helyeken. Az épület belsejével egyébként nem volt probléma, tisztának és rendezettnek tűnt. A rendeléseket a konyhában lehetett leadni egy csak horvátul beszélő ürgének. Ő tájékoztatott, hogy csak török kávéja van, nem baj, jó lesz.
Eközben két militáns úriemberrel fogyasztottak az asztalon található műanyag flakonból, amiben zöldes lében úszkált valamennyi dudva (gondolom valamilyen gyógynövény). Rákérdeztem, hogy sto e to, a válasz a várt rakija volt. Ha már így rákérdeztem, nekem is töltött egy kupicát. Közben elkészült a kávé, és az egész ellátásért 3 EUR-ót kért el a vendéglátós, úgyhogy ez volt utazásunk legolcsóbb kávéja (és rakijája). A felvillantott 100 EUR bankjegy láttán szerencsére a szeme sem rebbent.
Az italokat a friss levegőn, a háttérben a gyönyörű látvánnyal fogyasztottuk el (szemben velünk a Velika Kosa csúcsa látszott a maga 1622 m-es magasságával). A kávé elkészítési módjának megfelelően vizes volt, de legalább a zacc nagy része a főzőben maradt, és adott egy kis energiát a további útra. A felhozott zabszeletekhez pont ideális kísérő. A rakija nem volt rossz, szerencsére nem abból a festékoldó fajtából készült.
A kávé után kötelező naptejezés, kötelező szelfi a menedékház táblájával, majd indulás tovább. A következő célpont az 1644 m magas Vučjak csúcs volt, amihez az ösvény a menedékház mögött vezetett fel, de kábé 30 m szintet kellett megtennünk, úgyhogy nem szakadtunk bele. A kaptatót a meteorológiát népszerűsítő táblák szegélyezték (cumulonimbus és társai), a csúcson pedig egy sziklás tetőről tudtunk körbenézni ismét, bár a táj nem lett sokkal részletesebb, kivéve, hogy innen már jobban látszott észak felé a Nagy-Kapela hegység.
Visszafelé leereszkedtünk a nyereg alá, és a körtúránk itt ágazott el nyugat felé, ahonnan a Trag čovika ösvényen folytattuk az utunkat, ami visszavitt a kiindulópontunkhoz. Ezen nem sokkal később elértük a Živa vodica kétlépcsős kútjához (egy a pásztoroknak, egy az állataiknak), amit a nyáron itt legeltető pásztorok használták, és nagy értéket képviselt, mivel a száraz hegyen viszonylag kevés lehetőség volt tiszta, friss vízhez hozzájutni (a kút történetéről itt is egy tábla tájékoztatott). A két medence jelenleg nem túl attraktív, eléggé posványosak, de a héttérsztori érdekes.
A túránk legalacsonyabb pontját nem sokkal később, a következő elágazásnál értük el, innen ismét felfelé haladtunk, bár túl sok szintet már nem kellett beletennünk az útba. A növényzetet itt egymást váltva fenyvesek és bükkösök alkották, kellemes árnyékot biztosítva a napsugárzás ellen. A terep alapvetően földes, néhol kavicsos volt, az utunkat pedig egy-egy nagyobb szikla szegélyezte.
Az indulástól számított körülbelül 8 km-re az erdő hirtelen elfogyott, és egy fenyvesekkel szegélyezett hegyi rét bukkant fel előttünk, ami a Bükk-fennsíkot juttatta eszembe, kifejezetten kellemes látványt nyújtott. Ezen átvágva egy bükkösbe értünk és a földúton visszagyalogoltunk Babić Sičáig, ahol rendeztük a belépő árát és vettünk egy kötelező hűtőmágnest.
Összegzés
A túra nekünk nagyon bejött, sok helyen a hazai kirándulóterepeket juttatta az eszembe, és egyáltalán nem volt megterhelő. Az ösvények jól voltak jelölve, nem lehetett eltévedni. A kilátás a Dom Zavižan-tól és főleg a Vučjakról verhetetlen. Aki egy kis változatosságot szeretne a tengerparti fürdőzések mellé, annak bátra ajánlom.
