Túra tulajdonságok
- Szint: 585 m fel, 585 m le
- Táv: 10,5 km
- Időtartam: 5 óra
- Nehézség: könnyű
Kivonat
A Cinque Torri kör és a Novolau csúcs meghódítása
Reggel Fanni keltett, úgyhogy egyszerre voltam morcos és bizakodó. Az ablakban kissé ködös, de esőtlen idő látszott. Erre le kellett csapni, ezek szerint lehet túrázni. Az előzetes túratervek közül a Cinque Torri körtúrát választottuk, részben azért, mert ez volt az egyik könnyebb túraútvonal, részben mert egy rövid, 35 perces autózásra volt a szállásunktól.
A körtúra beszállójához a Seggiova Cinque Torri felvonóval kellett feljutnunk. Az induló állomás parkolójához délkeleti irányban hagytuk el La Villa-t, 2000 m +-os hegyek között, hegyi utakon szerpentinezve. Közben felkapaszkodtuk a Falzarego hágó 2100 m-es magasságába, ami az I. világháborúban véres küzdelmeknek volt tanúja. Ennek állít emléket a hágótól északra a Tre Sassi erőd, amit az osztrákok építettek a háború előtt, jelenleg múzeumként funkcionál.
Na de mi is az a Cinque Torri?
A Cinque Torri egy kőformáció az Ampezzói Dolomitokban, a nevét a csoportot alkotó öt sziklatoronyról kapta, ezek a Torre Grande, Torre Seconda, Terza Torre, Quarta Torre, Quinta Torre (vagyis van a nagy torony, aztán sorban a többi kettőtől ötig). A helynek nagy a turisztikai jelentősége, lehetőség van könnyebb és közepes nehézségű túrákra (amit mi is csináltunk), sziklamászásra, télen pedig síelésre (mint a hegységben oly sok helyen).
A Baita Bai de Dones nevű parkolóban lazán volt helyünk, és mivel a felvonó tervezett, 9:00-es indulása előtt értünk ide, jó döntésnek tűnt egy kis bemelegítő túra a közeli tengerszemhez, a Lago Bai de Dones-hez. A séta jólesett, de a tengerszem kifejezés szemenszedett hazugság volt, mi csak egy sáros pocsolyát találtunk.
Mire visszaértünk már indították a felvonót, úgyhogy hamar felértünk a Rifugio Scoiattoli menedékház/vendéglőhöz. Az ülőlift kialakításnak köszönhetően ráadásul jobban is tudtunk nézelődni, mint egy kabinból. A hely csodája ekkor tárul először igazán elénk, ahogyan szépen, fokozatosan lebegtünk egyre feljebb. Hamarosan a Cinque Torri tömbje is megjelent előttünk, fokozatosan elfoglalva a láthatár egy részét.
A Scoiattollinál ellenőriztük a felszereléseinket, megigazítottuk a hátizsákunkat, aztán elindultunk a 439-es jelű ösvényen. Szerencsére az út lazábban indult, aztán egy meredek, de nem vészesen megterhelő, köves emelkedőn ért be a Rifugio Averau menedékházig. Itt éppen nagyszabású malacsütésre készültek, a három sertéshez már égették a fát a menedékház udvarán, hogy jó parázs legyen belőle.
A hely ideálisnak bizonyult a fényképezéshez, egyrészt, mert gyönyörű, napos idő fogadott minket, másrészt mert eddig előttünk volt a Forcella Nuvolau nyereg, amire most felértünk, és a másik oldalán felbukkant a Marmolada (meg még úgy ötven csúcs), a Dolomitok legmagasabb csúcsa (3343 m). Ezt mindenképpen meg kellett örökítenünk, ha esetleg másnap már nem lenne ott.
A fotózkodás után a körtúránkat megszakítottuk egy rövid, de meredek kitérővel a Novolau-csúcsra (2574 m), ahol meglepő módon még egy menedékházat, a fantáziadúsan Rifugio Novolau-nak elnevezett épületet találtuk. A feljutáshoz ugyanazt a 439-es jelű ösvényt használtuk. Itt lecsüccsentünk egy sziklára, és úgy éreztük, megérett az idő egy-egy szendvics elfogyasztására.
A hegyeket eközben természetesen egy földmérő alaposságával fotóztuk körbe. A Marmolada innen még jobban kivehető volt, de nekem jobban tetszett a tőlünk délre fekvő következő hegycsúcs és az ahhoz vezető hatalmas plató, a Ponta Lastoi de Formin, ami hívogatott, hogy csak sétáljunk fel rajta, olyan egyszerű lesz. Persze az egész panoráma nagyon jól nézett ki, és mivel ez volt az első túrázós napunk, még nem bírtunk betelni a csipkézett sziklák látványával.
A Novolau menedékháztól visszaereszkedtünk az Averau menedékházig, és a nyeregből lefelé ereszkedtünk, hogy megkerüljük a Novolau csúcsát és így tegyünk meg egy nagy kört a Cinque Torri körül. Az jelzésre itt nagyon kellett figyelni, mi majdnem elkevertünk, mert a nekünk szükséges, 452-es út helyett a 441-esen indultunk lefelé, de szerencsére hamar korrigáltunk.
Az út elején egy sziklás kaptatón kellett leereszkednünk, amely szakasz a 464-es út leágazásáig tartott. Innen lankásabbá vált az ösvény, a terep pedig átváltott füvesbe. A fordulópontig, a Passo Gaiu-ig egy bakonyi túrához tudnám hasonlítani az út nehézségét, természetesen azzal a különbséggel, mintha a Bakony hirtelen 2000 m-rel magasabbra nőtt volna. Az ösvényen külön látványosságot jelentett az egyik helyi fafajta, a sziklamászó fenyő.
A Passo Giau elágazásnál ráfordultunk a 443-as túraútra (nem mentünk le a pár 100 m-rel lejjebb lévő Hotel Passo Giau menedékházhoz), és elindultunk észak felé. A terepadottságok nem sokat változtak, az út békésen emelkedett az alpesi mezők között, egészen a Crepe dei Ronde elágazásig, ahol viszont rövid úton bepótolhattuk a még hátra lévő szintet. Mindezt részben egy meredek völgyben tettük meg, amiben rönkfákkal biztosították, hogy a talaj ne csússzon. Egy ilyen igazi pulzusnövelés kellett, hogy legyen mire meginni a kávét a menedékházban.
A völgy tetejéről már tényleg csak egy rövid séta volt a Rifugio Scoiattoli, és itt látszódott teljes pompájában a Cinque Torri tömbje, ami miatt végül is ma ide jöttünk. A menedékházban megittuk a kötelező kávénkat az óriási tömegben, pózoltunk még egyet a Tofana csoporttal (nem egy helyi néptáncegyüttes, de majd a következő napon kiderül), aztán visszafelvonóztunk az autóhoz.
A napunk nagyon jól sikerült, de itt ért minket az a felismerés is, hogy hiába mentünk viszonylag rövid távot és gondoltuk ezt egy könnyű indító túrának, azért sikerült jelentős mennyiségű szintet belepakolni az útba, és valószínűleg ez a hét hátralevő részében sem lesz máshogy.
A hazaúton beugrottunk a helyi Sparba, vettünk előre pácolt húst és zöldségeket a vacsorához, helyi Sparos mozzarellát, amihez képest az itthoni prémium márkák a kanyarban sincsenek és a kötelező kedvencemet, San Pellegrino grapefruit üdítőt, amit itthon nem lehet kapni.
Este a nap élményeitől feltöltődve már sokkal pozitívabban álltunk a másnapi túránkhoz. Mivel az időjárás-előrejelzés még mindig elég rossz időt mondott a hét hátralévő részére, de másnapra annyira pont nem, úgy döntöttünk, hogy legyen egy nehéz túránk, amire később lehet, hogy már nem lesz lehetőségünk. Így esett a választásunk a Tofana di Rozes 3225 m magas tömbjére.
Összegzés
Ez egy nagyon jól sikerült túra volt, az időjárás is a kegyeibe fogadott minket. A terep könnyen járható, néhol törmelékes, ennek megfelelően kisgyerekeseket és idősebbeket is találtunk a túrázók között. A tömeggel szerencsére nem voltak problémáink, az ösvényen szépen eloszlott a túrázók száma, csak a Scoiattoli menedékházban volt egy kis tumultus. Alapvetően ez egy nagyon szép és könnyű túra, tökéletes indítás volt a Dolomitok felfedezéséhez.
